A fióka

A vörösbegy meg a párja felborzolt tollal gubbasztott a bükkfa ágán. Szomorúan nézték a földön heverő fészküket, benne a törött tojásokkal.

Nagy vihar volt az éjjel. A szél körbetáncolt a tisztáson, aztán beszökött a fák közé. Megtépázta a fák üstökét, ágakat tördelt, és lehajította a földre a vörösbegyek fészkét. Annak a romjaira meredt most a két madár.

- Lett volna szép, csicsergő lányunk – sóhajtott Valér.

- Vagy szép, erős fiunk – tette hozzá Olga.

Sóhajtottak, és vigasztalóan egymáshoz simultak.

A kakukk egy közeli fa lombja mögé rejtőzve figyelt. Sajnálta őket. De nem időzött sokáig, mert neki is nagy gondja volt, úgyhogy nyugtalanul tépelődve hamarosan tovább állt.

Amikor néhány nap múlva megint arra vetődött, a két vörösbegy már újra felépítette a fészkét. Üresen tátongott, a két lakó bizonyára eleség után járt.

- Nekem is mennem kéne – gondolta a kakukk. – Ideje volna elindulnom a nagy útra.

Várta a napfény, a barátok, a gondtalan élet. Csakhogy… csakhogy nem mehetett. Egy tojás érlelődött benne, egy fióka. Akit fel kellene nevelnie.

- Ó, de hát milyen anya lennék én? – töprengett lemondóan. – Nem vagyok kész még az anyaságra.

Tekintete az üresen álló fészekre vándorolt.

- Jobban járnál te kis fióka az olyan szülőkkel, mint ők – gondolta. – Ők bezzeg milyen boldogok lennének veled.

Elkerekedett a szeme, amint eszébe jutott a megoldás.

Körülnézett. Nem látott senkit a környéken. Beleröppent az üres fészekbe, és lerakta a tojását.

- Jobb lesz így mindenkinek.

Egy pillanatig nézte a fészek közepén heverő tojást, aztán tovább hussant. Eltűnt örökre a fák lombjában.

Mikor a két vörösbegy hazaért, csak ámult. Alig hittek a szemüknek.

- Lesz szép csicsergő kislányunk – mondta boldogan Valér.

- Vagy szép erős fiunk – tette hozzá örömtől fénylő tekintettel Olga, és azonnal óvón betakargatta a tojást.

Fiuk lett. Egy szép, nagy, erős fiú, akit nagyon szerettek, és akiben sok örömük volt. Ahogy felcseperedett a fiú, egy napon váratlanul
megkérdezte:

- Anya. Én miért vagyok másmilyen, mint apa meg te?

Olga félt ettől a kérdéstől az első perctől kezdve. Valérral összenéztek, és bátorítóan közelebb húzódtak egymáshoz.

- Marci – mondta Olga. – Mi ajándékba kaptunk téged. Te vagy a mi csodálatos ajándékunk.

(Megjelent a Dörmögő Dömötörben. Illusztráció: Baracsi Gabriella)