A mosómedve vadalmája

 A mosómedve nagyot nyújtózott.

- Úgy látszik, ma már nem jönnek többen – gondolta.

Kigázolt a patakból, és felkapaszkodott a partra. Szemét a tenyerével árnyékolva körülnézett, de senkit sem látott a közelben.

Komótosan kifacsarta a bundáját, aztán elégedetten szusszanva hanyatt vetette magát a puha fűben. 

- Jó kis nap volt – mondta magában, és behunyta a szemét.

Először kimosta Mókus Rézi szép zöld mohaszőnyegét, miközben Rézi aggodalmaskodva toporgott mellette.

- Vigyázz rá nagyon, Misi – mondogatta –, anyai örökség.

A mosómedve nem sértődött meg.

- Vigyázok, ne aggódj – felelte elnéző mosollyal, és fürgén mosta tovább.

A szőnyeg szép tiszta lett. Rézi boldogan felszaladt vele a bükkfa törzsén az odújába, és onnan integetett vissza.

- Köszönöm, Misi.

Misi épp csak szusszant egyet, amikor megjelent a patak partján Vaddisznóné, maga előtt terelgetve Napóleont, a csíkos kis vadmalacot.

- Mosó Misi, légy szíves, csutakold le Napóleont – kérte. - Évzáróra megyünk az iskolába, de ez a gyerek már megint meghempergett minden pocsolyában a környéken.

- Ejnye, Napóleon – vigyorgott rá Misi. - Na, gyere. Megnézzük, ki lakik a sár alatt.

Azzal alaposan lecsutakolta a kézzel-lábbal tiltakozó, torkaszakadtából visító malacot. A nagy visításra összeszaladtak a tisztás lakói.

- Nocsak, hát itt mi folyik? – kérdezte Zsombor, az öreg teknős, akit jóízű szendergéséből ébresztett a nagy purparlé.

- Hát, itt a patak vize folyik –, felelte tudálékosan Antonió, a kaméleon. - méghozzá, úgy látom, jó sárosan.

– Mi az? Mit nevettek? – tette hozzá aztán kissé sértődötten, de barátai, a cickány meg a sikló csak tovább vihogtak.

- Végeztünk – engedte el végül Mosó Misi Napóleont. – Mehetsz az évzáróra.

- Nézzenek oda – jegyezte meg a szarka -, milyen jó kiállású kislegény ez a Napóleon, ha éppen nem nyakig szutykos. Ööö… nem akartam megbántani, Vaddisznóné.

Az csak legyintett.

- Ezt mondom neki én is. Na, mehetünk, te pernahajder. Köszönöm, Misi.

Ment a dolgára a tisztás népe is lassan. De Misi most sem sokat pihenhetett, mert betoppant Sün Samu, egy jókora vargánya gombával, amit az avar alól húzott ki a tölgyerdőben.

- Azannya, Samu! – kiáltott fel Mosó Misi. – Rég láttam már ilyen méretes gombát.

- Jó nagy, mi? – felelte büszkén Samu. – Jó nehéz is. De most már hazaviszem valahogyan. Megmosnád nekem?

- Persze. Milyen jó illata van. Legközelebb én is elmegyek veled, ha gombászni mégy.

- Az jó lesz. Társaságban vidámabb – bólogatott Samu. – Na, végeztél? Akkor megyek is. Köszönöm, Misi.

Hátára vette a gombát, és nagyokat szusszanva elballagott hazafelé .

- Tényleg jó kis nap volt – mosolyodott el Misi a fűben fekve, és ismét nagyot nyújtózott. A keze egyszer csak megakadt valami gömbölyű dologban. A vadalma volt, amit Vaddisznónétól kapott. Már el is felejtette.

- Gyorsan megmosom, aztán meguzsonnázok – szökkent talpra Misi.

Leballagott a patak partjára, belegázolt a vízbe, és alaposan megdörgölte a zöld kis gömböt. Aztán körbe forgatta, hogy megmossa a másik oldalát is.

- Így ni – mondta végül, és már indult volna a partra, amikor a szaladó patak kikapta a kezéből a vadalmát, és magával sodorta. Misi tátott szájjal nézett utána.

- De ezt már nem hagyom – gondolta mérgesen. – Utána megyek.

Elindult ügetve a patak partján az uzsonnája után.

A vadalma közben föl-le bukdácsolva vidáman utazott a víz tetején.

A kanyaron túl Pisztráng Petra a szinkronúszó versenyre készült éppen két testvérével. Kecsesen forgolódtak a vízben, aztán egyszerre a magasba szökkentek a habokból. Vagyis Petra még éppen csak kidugta az orrát, amikor valami nagy zöld dolog fejbe vágta. Rémülten bújt vissza a víz alá, és csak óvatosan mert kikukucskálni.

- Kapd el, Petra! – kiáltotta neki a parton loholó Misi. - Ott szökik az uzsonnám!

- Mi van? – kiáltott vissza értetlenül a hal. De Misi már messze járt. Pisztráng Petra vállat vont, aztán intett a testvéreinek, és kezdték elölről a figurát.

Kicsit lejjebb, a nádas mellett Réce Karola tartott úszóleckét a kicsinyeinek. Előttük úszott kényelmes tempóban, a kiskacsák pedig hosszú sorban, csivitelve követték.

- Háp – háp – bíztatta őket.

– Háp – háááát ez meg mi volt? – kérdezte elkerekedő szemmel, amint valami zöld gömb veszélyes közelségben, nagy sebességgel elhúzott mellettük. Gyorsan a fűzfa lelógó ágaihoz terelte a kiskacsákat, és a szárnya alá gyűjtötte őket.

- Ne féljetek, drágáim – mondta a megszeppenten hallgató aprónépnek, és harciasan felborzolta a tollát - a mami megvéd.

A vadalma pedig utazott tovább. Míg csak meg nem akadt az egyik kanyarban az öreg nyárfa vízbe lógó gyökerében.

- Hohó! Hát itt vagy! – rikkantotta boldogan Mosó Misi, aki közben utolérte a szökevény uzsonnáját. Kihalászta a vízből, és jóízűen megette.

- Na – mondta. – Nem fogott ki rajtam.

Aztán a fejét vakarva körülnézett.

- Ajjaj. Hát ez jó kis séta lesz hazáig.

Sóhajtott, egy kicsit téblábolt még, aztán legyintett, és kocogva elindult hazafelé.

VÉGE