Az Ásító Sárkányok völgye - negyedik fejezet

4.

András másnap már pirkadatkor ott volt a palota udvarán. Letelepedett a szökőkút kávájára, és nézte, hogyan ébredezik a világ. A Nap csak nemrég bújt ki a felhők mögül, de máris melegen sütött, a madarak pedig teli torokból fújták a reggeli köszöntőt. Egyszer csak civakodó verébcsapat szállt le a szökőkút közelében, és vidáman, zajosan fürdeni kezdtek a porban. András mosolyogva figyelte őket.

Aztán sebbel-lobbal megérkezett Zsombor király, maga előtt terelgetve az ásítozó Ábrist.

- Korán van még – panaszkodott álmosan a kamasz. – És nem is fejeztem be a reggelimet.

- Édes fiacskám, a fél kamrát odarakta eléd édesanyád – válaszolt a király. - Ha azt mind megeszed, kipukkadsz. Nem halsz éhen, ne félj.

Aztán Andráshoz fordult.

- Minden rendben, fiam?

- Hát, velem igen – felelte András -, de ha Ábris ezt mind hozni akarja, nem tudom, mi hol férünk el majd a kerékpáron.

Mindnyájan Ábris dagadt hátizsákjára néztek.

- Ez mind kell – jelentette ki a fiú határozottan, és megpróbálta magához ölelni a csomagját.  

- Nem – felelte András erélyesen. – Csak ami igazán fontos. A többi marad.

Dühösen farkasszemet néztek egymással. Aztán Ábris hirtelen megvonta a vállát, és előhúzott a hátizsákból két nagy méretű könyvet.

- Hát ez meg mi? – kérdezte elképedten András.

- Csillagászati atlasz – válaszolt dacosan Ábris. – Mert mi van, ha a csillagok állásából kell majd tájékozódnunk?

András szó nélkül elővett a zsebéből egy tenyérnyi kis készüléket.

- Mi az? – kérdezte Ábris gyanakodva.

- GPS. Napelemes töltővel.

Mérgesen szusszant egyet.

- Nézd, Ábris – mondta. - Szeretem én is a könyveket, de nem cipelhetünk ennyi mindent a világ végére.

- Ehelyett is van valamid? – kérdezte Ábris duzzogva, és a másik vaskos kötetre mutatott.

- Mi az?

- Nagy növényhatározó. Ha esetleg csak bogyókat meg ilyeneket tudnánk enni a vadonban. Honnan tudod majd, ha valamelyik mérgező?

- Ábris. Hát te nem voltál cserkész?- nézett rá csodálkozva András. - Mert én voltam. Ezen kívül erdőjáró ember vagyok pelenkás korom óta. Az a két könyv itthon marad. Majd megnézzük őket, ha visszajöttünk. Mi van még a csomagodban?

- Meleg alsónemű – susogta a gyerek elvörösödve. - Anya rakta bele.

– Ezt itthon hagyhatom, jó? – mondta, és reménykedve az apjához fordult.

- Jól van – intett Zsombor király -, hagyd csak.

András szélesen vigyorgott mögöttük.

- Sajnos, nem fér el a tandemen ennyi málha – magyarázta aztán magában somolyogva a közben megérkező Petra királynénak, aki dohogva vette át a fiától a meleg holmit.

- Na, Ábris, mi van még? Mi az a hosszú a hátizsákodban?

- Azt nem adom – makacsolta meg magát a fiú. – Ez a kedvenc gördeszkám. Erre szükségünk lehet. Inkább gyalog megyek, de ezt viszem.

András ugyan el sem tudta képzelni, mi szükség lehet egy gördeszkára az erdő közepén, de inkább nem szólt. Nem akarta, hogy civakodva induljanak el.

Búcsút vettek a királyi pártól, elhelyezték a tandemen a csomagokat, aztán nyeregbe szálltak, és vezényszóra, ügyesen, egyszerre elindultak. Előbb tettek egy tiszteletkört a szökőkút körül, aztán peckesen kigördültek a palota udvaráról. A porban fürdő verebek méltatlankodva rebbentek fel előttük.

Az Ásító Sárkányok völgye - Harmadik fejezet

3.

András hazaballagott, és elmesélt mindent Zsuzsinak. A királylány szótlanul hallgatta, aztán aggódva azt mondta:

- Ez nagyon veszélyesnek hangzik, András. Nem akarom, hogy bajod essen.

- Ne aggódj, Zsuzsikám. Térülök-fordulok, és már hozom is neked az álomport a Meserétről. Nem lesz semmi baj.

A királylány ránézett, aztán bólintott, és kivett fényes hajából egy kis aranyfésűt.

- Vidd ezt magaddal, András. Ez a kis fésű szinte minden gubancot képes kifésülni. Az áthatolhatatlanul sűrű erdőben ugyan nem tud neked utat vágni, de talán mégis a segítségedre lehet.

András eltette a fésűt, aztán indult a palotába, hogy megbeszélje a tervét felséges apósával, Zsombor királlyal.

A király éppen a kedvenc kerékpárját szerelte a palota udvarán. Szakadt térdű overáll volt rajta, meg egy sárga póló.

- Hahó, fiam! – kiáltotta örömmel, amint meglátta Andrást. Felegyenesedett, és megtörölte verejtékező homlokát, olajos csíkokat húzva rajta.

– Jó, hogy jössz. Kéne egy kis segítség, hogy vissza tudjam rakni a láncot. Szép darab, mi? – veregette meg a bicikli nyergét. – Sokat versenyeztem vele fiatal koromban.

András türelmesen tartotta a veterán kerékpárt, amíg felséges apósa szuszogva felrakta rá a láncot. Közben elmondta neki, mit hallott a csukától.

- Sárkányok? Hmm – dörzsölte meg az állát az öreg király, olajos nyomokat hagyva ott is. – Rusnya népség. Volt hozzájuk szerencsém, amikor trónörökös koromban felséges anyósodat megmentettem az egyiktől.

- Igaz – tette hozzá -, csak háromfejű volt az illető. Egy hétfejűvel igencsak meggyűlt volna a bajom.

- És hogy győzte le, apámuram? – kérdezte kíváncsian András.

- Hogyhogy? Hát levágtam – felelte a király. – Akkoriban így mentek a dolgok. Ma már persze védettek, nem sok maradt belőlük. Te nem vághatod le őket.

Kicsit elgondolkodott.

- Pedig az volna a legegyszerűbb – jegyezte meg.

- Én nem hiszek az erőszakban – jelentette ki András határozottan.

- Vagy úgy – hökkent meg az apósa. – Hát nem is tudom. Nekem bevált.

Hallgattak. Aztán megszólalt a király.

- És hogyan akarsz eljutni a Meserétre, fiam?

- Ezen még nem gondolkodtam – felelte a fejét vakarva András.

- Ott van ugye Villám, az én táltos paripám – mondta Zsombor király. - Én annak idején vele mentem az én sárkányom ellen. Szívesen kölcsön adnám neked, de öreg már szegény. Csak immel-ámmal eszegeti a legfinomabb parazsat is. Jobban szereti a tejbe áztatott zabot. Nincs is már jó erőben. Hegynek fölfelé inkább te vinnéd őt, mint ő téged. Mást kell kitalálnunk.

Eltöprengett.

- Hohó! – kiáltott fel hirtelen, és felragyogott az arca. – Tudom már. Gyere csak velem a fészerbe.

A kert végében állt a fészer, Zsombor király kedvenc zuga. Legszívesebben itt töltötte volna minden szabad percét. Ide menekült mindig, ha Petra királynéra rájött a palotában a takaríthatnék. Itt tartotta a kincseit is: minden olyan nélkülözhetetlen dolgot, ami nélkül, ahogy mondogatta, valamire való férfiember nem létezhet, és amit Petra királyné csak „a lomok” néven szokott emlegetni.

A fészer egyik sarkában ponyvával letakart titokzatos tárgy lapult. Zsombor király egyenesen ehhez vezette Andrást.

- A büszkeségem – mutatott rá, majd nagy lendülettel lerántotta róla a ponyvát.

András elkerekedett szemmel bámult. Meg sem tudott szólalni. Aztán kis idő múlva kinyögte:

- Egy tandem?

- Azám! Tandem! De még milyen! – ragyogott az apósa arca. – Ezzel mentünk nászútra felséges anyósoddal.

- De rég volt – sóhajtotta. – Mindenesetre ez elvisz téged a Meserétre. Vagy legalábbis olyan közel hozzá, amennyire lehet. Ennél jobb jármű nem is kell.

- De… már megbocsásson apámuram, de hát ez… két személyes. Én meg egyedül vagyok. Hát miért menjek én tandemmel?

A király zavartan lesütötte a tekintetét.

- Ööö… ha már így megkérdezted, édes fiam, ööö… hát azt szeretném, ha magaddal vinnél valakit.

András rosszat sejtett.

- Aztán ki lenne az?

- Hát…ööö… Á…

- Ábris? – vágott közbe András. – Arról szó sem lehet! Épp elég lesz nekem az áthatolhatatlan erdő, az Üveghegy, meg az ásító sárkányok. Ezekkel még csak elboldogulok valahogy, de Ábrist nem vállalom.

Ábris Zsuzsi királylány öccse volt, Zsombor király kisebbik gyermeke, egy nyegle kamasz. Az esze vágott, mint a borotva, de a modora elviselhetetlen volt. Andrással pedig nem nagyon kedvelték egymást.

- A szíve mélyén jó gyerek – mondogatta Zsuzsi királylány, amikor András zsörtölődött Ábris miatt.

- Lehet – felelte ilyenkor András. – Lehet, hogy a szíve mélyén jó gyerek, csak éppen nagyon jól titkolja. Néha viszket a tenyerem, hogy nyakon vágjam.

Andrást most kirázta a hideg is a gondolatra, hogy még egy ilyen kellemetlen útitárs is nehezítse a dolgát.

- András – fogta kérlelőre Zsombor király –, tedd meg a kedvemért. Ábris jó gyerek, csak még nem nőtt be a feje lágya. Pont egy ilyen kaland kellene neki, hogy egy kicsit megérjen. Az édesanyja elkényezteti, nem tud semmit az életről. Vidd magaddal, hadd lásson világot. Még a segítségedre is lehet.

A fészer sarka mögött hallgatózó Ábris lélegzet visszafojtva várta András válaszát. Nagyon szeretett volna vele tartani, bár ezt sosem vallotta volna be. Izgatottan beletúrt raszta frizurájába.

András hallgatott egy kicsit, magában morfondírozott. Végül sóhajtott, és azt mondta legyintve:

- Nem bánom. Tudom én, hogy nem rossz gyerek. Nem tehet róla, hogy kamasz.

Ábris örömében némán a levegőbe bokszolt. Aztán felöltötte szokásos flegma ábrázatát, és előténfergett a fészer mögül.

- Szia, András – köszönt unottan.

- Szia – bólintott András.

- Gyere csak, fiacskám – szólalt meg Zsombor király. – Fontos mondanivalóm van a számodra.

Azzal mindent elmesélt Ábrisnak. Végül megkérdezte tőle:

- Na, mit gondolsz, fiam?

Ábris egy darabig hallgatott. Aztán megvonta a vállát.

- Nem bánom, elmegyek. Segítek Andrásnak. Nélkülem úgysem boldogulna – tette hozzá pimaszul.

András nagy nehezen lenyelte a nyelvére kívánkozó választ, és magában füstölögve  jó mélyen a zsebébe dugta a kezét, nehogy nyakon vágja a sógorát.

Zsombor király izgatottan toporgott mellettük. Végül sürgetően megszólalt.

- Na, fiúk, hát próbáljátok már ki ezt a remek járgányt.

Ábris a tandemhez ugrott, és megragadta a kormányt. András ránézett, és kissé összevonta a szemöldökét.

- Mi az? – kérdezte Ábris hetykén.

- Oda erő kell, öcskös – jegyezte meg András.

- Én erős vagyok – jelentette ki Ábris sértődötten.

- Hogyne, mint a sörecet.

Zsombor király csöndesen somolygott a háttérben.

- Na, ide nézz – tűrte fel Ábris a pólója ujját. Behajlította a karját, és az izmait mutatta. – Ezt nem ám a szél hordta ide.

- Ezt sem – vágta rá András tömören, és megtáncoltatta az izmait. – Ezt teszi a favágás, fiacskám.

Ábris már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Zsombor király közbevágott.

- Ábris, neked erős lett a lábad a gördeszkázástól. Remekül tudsz majd pedálozni hátul. Andrásnak meg jó erős a karja a favágástól, ő fog irányítani elől. Na, ugorjatok fel, és hajrá. Hadd lássam, hogy boldogultok.

Az első rajt bizony gyászosra sikeredett. Ábris kissé elaludt az indulásnál, aztán meg már hiába igyekezett felvenni a tempót. A tandem megremegett, dülöngélt egy kicsit, majd egyszerűen az oldalára dőlt. Alig tudtak róla leugrani.

- Nem lesz ez így jó, fiaim – csóválta meg a fejét mérgesen Zsombor király. – Nem kapkodhattok összevissza, mint Bernát a ménkűhöz. A tandem hajtása csapatmunka.

- Nem tehetek róla – védekezett Ábris hevesen - András túlságosan sietett.

- Csigavér, öcskös, te aludtál el – vágott vissza András.

- Egyszerre kell indulnotok – jelentette ki Zsombor király - Figyeljetek a másikra.

- Hogyan? – dünnyögte Ábris - Nem vagyok gondolatolvasó.

- Számoljatok, mondjuk, háromig. Aztán háromra rajt. Na, lássuk.

Újra próbálkoztak.

- Egy-kettő-hááá…rom! – kiáltotta András, azzal elindultak, kissé bizonytalanul imbolyogva.

- Vigyázz, András, mindjárt elesünk! – kiáltotta Ábris, és vadul fészkelődött, hogy egyenesbe hozza a tandemet.

- Nyughass, Ábris, ülj nyugton a fenekeden! – kiáltott vissza András, és közben minden erejével igyekezett megtartani a gépet.  

Ketten kétfelé húzták. A drótszamár egyre jobban kilengett, végül levetette magáról az utasait, és elhevert a porban. András mutatós szaltóval repült át a kormányon, és kikötött egy virágágyásban, Ábris pedig fejest ugrott egy csalánbokorba. Aztán ott ültek földön, fájdalmasan nyögdécselve, és elképedve bámultak egymásra. Végül kitört belőlük a nevetés.

- Hé, mit képzeltek, vigyázzatok jobban erre a drága műszerre – jött rohanvást Zsombor király. András meg Ábris erre még jobban hahotáztak.

Végül elcsendesedtek, és visszaültek a tandem nyergébe. Először csak óvatosan tettek egy kört a palota udvarán. Aztán lassacskán egyre jobban belejöttek. Végül maga Zsombor király is úgy ítélte meg, hogy rájuk bízhatja a féltett ereklyét.

- Na, most már bátran elindulhattok – jelentette ki. – Kezdjetek csomagolni.

Hegedűs Marci rajza a tandemről