Az Ásító Sárkányok völgye - negyedik fejezet

4.

András másnap már pirkadatkor ott volt a palota udvarán. Letelepedett a szökőkút kávájára, és nézte, hogyan ébredezik a világ. A Nap csak nemrég bújt ki a felhők mögül, de máris melegen sütött, a madarak pedig teli torokból fújták a reggeli köszöntőt. Egyszer csak civakodó verébcsapat szállt le a szökőkút közelében, és vidáman, zajosan fürdeni kezdtek a porban. András mosolyogva figyelte őket.

Aztán sebbel-lobbal megérkezett Zsombor király, maga előtt terelgetve az ásítozó Ábrist.

- Korán van még – panaszkodott álmosan a kamasz. – És nem is fejeztem be a reggelimet.

- Édes fiacskám, a fél kamrát odarakta eléd édesanyád – válaszolt a király. - Ha azt mind megeszed, kipukkadsz. Nem halsz éhen, ne félj.

Aztán Andráshoz fordult.

- Minden rendben, fiam?

- Hát, velem igen – felelte András -, de ha Ábris ezt mind hozni akarja, nem tudom, mi hol férünk el majd a kerékpáron.

Mindnyájan Ábris dagadt hátizsákjára néztek.

- Ez mind kell – jelentette ki a fiú határozottan, és megpróbálta magához ölelni a csomagját.  

- Nem – felelte András erélyesen. – Csak ami igazán fontos. A többi marad.

Dühösen farkasszemet néztek egymással. Aztán Ábris hirtelen megvonta a vállát, és előhúzott a hátizsákból két nagy méretű könyvet.

- Hát ez meg mi? – kérdezte elképedten András.

- Csillagászati atlasz – válaszolt dacosan Ábris. – Mert mi van, ha a csillagok állásából kell majd tájékozódnunk?

András szó nélkül elővett a zsebéből egy tenyérnyi kis készüléket.

- Mi az? – kérdezte Ábris gyanakodva.

- GPS. Napelemes töltővel.

Mérgesen szusszant egyet.

- Nézd, Ábris – mondta. - Szeretem én is a könyveket, de nem cipelhetünk ennyi mindent a világ végére.

- Ehelyett is van valamid? – kérdezte Ábris duzzogva, és a másik vaskos kötetre mutatott.

- Mi az?

- Nagy növényhatározó. Ha esetleg csak bogyókat meg ilyeneket tudnánk enni a vadonban. Honnan tudod majd, ha valamelyik mérgező?

- Ábris. Hát te nem voltál cserkész?- nézett rá csodálkozva András. - Mert én voltam. Ezen kívül erdőjáró ember vagyok pelenkás korom óta. Az a két könyv itthon marad. Majd megnézzük őket, ha visszajöttünk. Mi van még a csomagodban?

- Meleg alsónemű – susogta a gyerek elvörösödve. - Anya rakta bele.

– Ezt itthon hagyhatom, jó? – mondta, és reménykedve az apjához fordult.

- Jól van – intett Zsombor király -, hagyd csak.

András szélesen vigyorgott mögöttük.

- Sajnos, nem fér el a tandemen ennyi málha – magyarázta aztán magában somolyogva a közben megérkező Petra királynénak, aki dohogva vette át a fiától a meleg holmit.

- Na, Ábris, mi van még? Mi az a hosszú a hátizsákodban?

- Azt nem adom – makacsolta meg magát a fiú. – Ez a kedvenc gördeszkám. Erre szükségünk lehet. Inkább gyalog megyek, de ezt viszem.

András ugyan el sem tudta képzelni, mi szükség lehet egy gördeszkára az erdő közepén, de inkább nem szólt. Nem akarta, hogy civakodva induljanak el.

Búcsút vettek a királyi pártól, elhelyezték a tandemen a csomagokat, aztán nyeregbe szálltak, és vezényszóra, ügyesen, egyszerre elindultak. Előbb tettek egy tiszteletkört a szökőkút körül, aztán peckesen kigördültek a palota udvaráról. A porban fürdő verebek méltatlankodva rebbentek fel előttük.