Mókus Rézi karácsonya

- Au! - kiáltott fel Mosó Misi.

Kikapta a kezét a vízből, és a hóna alá csapta.

- Mi az? – kérdezte Mókus Rézi, aki egy kicsit megállt beszélgetni a patakparton hazafelé menet.

-- Azt hiszem, egy törött kagylóhéjba nyúltam – húzta elő a kezét Misi, és bánatosan nézegette. – A csudába! Ilyenkor nem szeretek a vízbe nyúlkálni. Csíp.

-- Sok mosnivalód van még?

-- Szerencsére már csak Sün Samu szép piros almája maradt. Sün Katának szánja karácsonyra.

-- Azám, hamarosan itt a karácsony – bólogatott Rézi - Már csak hó kellene.

-- Hapci! – tette hozzá.

-- Megfáztál, Rézi? – kérdezte aggódva Mosó Misi.

-- Á, csak egy kicsit megáztam, amikor csipkebogyót gyűjtöttem a karácsonyfára. Nem sokára elkezdhetjük díszíteni. Csak essen a hó.

Az erdei tisztás lakói minden évben együtt ünnepelték a karácsonyt a nagy fenyő körül, amit szépen közösen feldíszítettek. Karácsony napján pedig megajándékozták egymást. Jó előre kisorsolták, kinek adnak ajándékot, hogy legyen idejük kitalálni, minek örülne a másik. Mókus Rézi volt mindig a főszervező. Jött-ment, intézkedett, és nagyon élvezte. Mert Mókus Rézi olyan intézkedős volt.

-- Pörögsz, mint a búgócsiga – ugratta a barátja, Szarka Szibill, de Rézi csak nevetett.

-- Hallod, Misi – mondta most Rézi -, add csak ide azt az almát. Majd én megmosom helyetted.

-- Köszönöm, Rézi, de hideg a patak vize, te meg úgyis meg vagy fázva. Nem kéne…

-- Lárifári! – vágta rá Rézi, és kikapta az almát Misi kezéből.

-- Egyébként sem megyek be a patakba – magyarázta, a válla fölött hátra pillantva Misire. -  Ráállok erre a szép nagy kőre, itt, nézd…

-- Rézi, arra ne! – kiáltotta Misi kétségbeesetten, de már késő volt. A szép nagy kő megbillent, és Mókus Rézi belepottyant a vízbe.

-- Jaj, Rézi, azt a követ kimosta a patak. Billeg.

-- Vettem észre – motyogta bánatosan Rézi.– Tényleg hideg a víz. Hapci!

-- De az almát nem engedtem el – tette hozzá vigyorogva, és diadalmasan a magasba emelte.

-- Ó, Rézi, olyan makacs vagy –, korholta Mosó Misi –, mondtam, hogy ne menj oda. Na, nyújtsd a kezed, hadd húzzalak ki.

-- Előbb az almát vedd el tőlem.

Misi elvette az almát. Felrohant vele a patak partra, aztán visszasprintelt Réziért, és a kezénél fogva kirántotta a vízből. A mókus akkor már úgy vacogott, hogy hangosan csattogott a foga. Sebesen indult is hazafelé, fürgén ugrálva egyik ágról a másikra. Ám mire hazaért a magas bükkfához, annyira elfáradt, hogy alig tudta bevonszolni magát az odújába. Ott egyenesen bemászott az ágyba, magára húzta a szép zöld moha takarót, és mély álomba zuhant. Álmában Szarka Szibill, meg Mosó Misi állt az ágya mellett, Harkály doktorral.

-- Hát miért engedted, Misi? – kérdezte a harkály, rosszallóan csóválva a fejét.

Mosó Misi mentegetőzve vonogatta a vállát.

-- Ismered Rézit. Tudod, milyen.

-- Tudom. – mosolyodott el a harkály. – Egyelőre hagyjuk aludni. Az alvás is gyógyít. De rakjatok rá borogatást, hogy lemenjen a láza.

Borogatást nem kér, gondolta Rézi, azt nem szereti. Aztán arra gondolt, milyen fura ez az álom, szinte érzi a hideget, amint Szibill az egész testét nedves pókhálóba csavarja. Azzal aludt tovább.

Amikor kinyitotta a szemét, Szibill szunyókált az ágya mellett. Felrezzent, amint Rézi megmoccant.

-- Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

-- Jól – károgta Rézi. – Kh-kh-kh.

-- Hallod, Szibill, most egész olyan a hangom, mint a tiéd – tette hozzá vigyorogva.

-- Csak szeretnéd – húzta ki magát Szibill. – Ha nem tudnád, én egyszer kórusban is énekeltem.

-- Az igaz, hogy Mirella néni utána azt mondta, Szibill, drágám, inkább játsszál valamilyen hangszeren – fejezte be nevetve.

Rézi is nevetett, de aztán hangosan köhögni kezdett.

-- A fenébe, Rézi, ez nagyon csúnyán szól – zsörtölődött Szibill. – Hívom Harkály doktort.

Amikor a doktor megérkezett, Rézit az ágya szélén ülve találta.

-- Nem heverészhetek tovább – magyarázta a mókus. - Meg kell szervezni a karácsonyt.

Azzal megpróbált felkelni. De annyira gyenge volt, hogy amint felállt, meg kellett kapaszkodnia Szibill-ben. Lemondóan visszadőlt az ágyra.

-- Úgy látszik, nem megy.

-- Nem is engedném, Rézi. – jelentette ki a harkály. - Ebből még tüdőgyulladás is lehet. Nem mehetsz ki a hidegbe. Szigorú fekvés, sok csipkebogyó tea, meg méz.

-- Majd én rajta tartom a szemem – szólt közbe Szibill, és kidüllesztette kis gombszemét. Mindenki nevetett. De aztán Rézi újból köhögni kezdett.

-- Na, erről beszéltem – jegyezte meg a harkály. – Pár nap múlva újból eljövök.

-- De mi lesz a karácsonnyal? – jajdult fel Rézi.

A szarka kikísérte Harkály doktort, és Rézi látta, ahogy elmélyülten pusmognak valamit. De annyira fáradt volt, hogy nem is kérdezősködött, amikor visszajött Szibill. Behunyta a szemét, és aludt még egy sort.

Teltek a napok. Rézi szófogadóan pihengetett, és Mosó Misi, Szibill, meg Vlad, a denevér felváltva vigyáztak rá. És gyanús módon mindnyájan a karácsonyról beszélgettek vele állandóan.

-- És arra emlékszel, Rézi, mi volt tavaly a karácsonyfa tetején? – kérdezte egyszer Mosó Misi.

-- Persze, a pocok rágott rá nyírfa kéregből egy gyönyörű csillagot. Bagoly tanító úr vitte haza, hogy vigyázzon rá karácsonyig. Kirakta az odúja falára, hogy ne felejtse el, hova tette.

-- Szóval, nyírfakéregből csillag – bólintott jelentőségteljesen Misi.

-- Az.

-- Te, Rézi, mi is volt még a karácsonyfán a csipkebogyón kívül tavaly? – érdeklődött máskor ártatlan képpel Vlad.

-- Sok minden – ragyogott fel Rézi arca. - Tubi úrék hoztak valahonnan egy csomó fagyöngyöt. És a madarak mind adtak pár színes tollat. Napóleon, meg a többi vadmalac gubacsokat túrt ki az avar alól, azt mondta, találtak egy remek lelőhelyet. És persze a nagy fenyőn gyönyörű tobozok nőttek. Csak egy kicsit kellett elrendezni körülöttük az ágakat. Ezt Mókus Marci csinálta a testvéreivel.

-- Nem emlékszel véletlenül, mi lett a csengővel, ami tavaly a karácsonyfán volt? – faggatta Szibill egy este Rézit.

-- Szibill, még kérded? Hát nem te mondtad, hogy ezt a gyönyörű fényes csengőt te akarod őrizgetni karácsonyig a fészkedben? Hogy addig is gyönyörködj benne?

-- Ja, igen, tényleg. Egyre feledékenyebb vagyok – hajtotta le a fejét kissé szégyenlősen a szarka.

Rézi csak lassan gyógyult. Harkály doktor még mindig nem engedte meg, hogy kimenjen az odúból.

-- De holnap már karácsony! Igaz, hó még nem esett. – tette hozzá elszontyolodva – Pedig a karácsony csak hóval az igazi.

-- A szép közös karácsonyfához legalább elmehetek? – kérdezte reménykedve.

-- Sajnos, nem. De újévkor már együtt bálozhatsz a többiekkel – bátorította a harkály nevetve.

Rézi szomorúan tért nyugovóra aznap este. Különös, zavaros álmai voltak. Azt látta álmában, hogy a nagy fenyő szalad az erdei állatok elől, akik díszekkel a kezükben szaladnak utána. És közben, mintha valami szöszmötölés, sürgés-forgás zaját hallotta volna. Halk beszélgetés, nyögések, puffanások, elfojtott jajdulások, és valami csilingelés szűrődött be az álmába. Aztán egyszer csak minden elcsendesedett, és Rézi végre mélyen elaludt. 

Másnap délután Vlad, a denevér kukkantott be hozzá.

-- Szia, Rézi – mondta. – Gondoltam, benézek, mielőtt oda megyek a karácsonyfához. Hoztam neked ajándékot.

Azzal átnyújtott neki egy szép aszalt vadkörtét.

-- A fa legtetejéről szedtem – jegyezte meg - Ott a legédesebb. Boldog karácsonyt.

-- Köszönöm, Vlad. Én Bagoly tanító úrnak készítettem ajándékot. Kamilla virágot szárítottam teának. Odaadod neki?

-- Miért nem adod oda te? – kérdezte Vlad huncut mosollyal.

-- Tudod, Harkály doktor nem engedi, hogy elmenjek a karácsonyfához.

-- Na, gyere csak, Rézi. Sál, sapka, és terítsd ezt a meleg moha takarót a válladra. Dugd csak ki az orrod az odúdból.

Rézi kilépett az odúja elé a vastag ágra. Körülnézett, és nem hitt a szemének. A vén bükkfa előtt egy terjedelmes sombokor karácsonyi díszekben pompázott. Egy felső ágán, kissé csálésan ott virított a fehér nyírfakéreg karácsonyi csillag, az ágak pedig szinte roskadoztak a sok dísztől. A bordó sombogyókon kívül volt rajtuk fagyöngy, sok színes madártoll, csipkebogyó és gubacs. Még néhány lehullott fenyőtoboz is került rájuk. A sombokor körül pedig ott álltak mind Rézi barátai, és amint meglátták a mókust, énekelni kezdtek:

-- Kiskarácsony, nagykarácsony…

Közben Szibill teljes erőből rázta a szép fényes csengőt; úgy csilingelt, hogy az erdő másik végében is hallani lehetett.

-- Boldog karácsonyt, Rézi – mondták nevetve, mindnyájan, amikor véget ért a dal. – Ha már te nem jöhetsz a karácsonyfához, elhoztuk a karácsonyfát neked. Csak nem ünnepelünk nélküled?

-- De hát hogyan? Mikor?

-- Tegnap éjjel csináltuk – felelte Mosó Misi. – Kicsit féltünk is, hogy felébredsz. Egyesek többször is elejtették a csengőt.

Szemrehányóan Szibillre nézett. A szarka restelkedve lehajtotta a fejét.

-- Még szerencse, hogy olyan jó az alvókád – jegyezte meg Vlad vigyorogva.

-- Köszönöm – mondta Rézi boldogan, és fülig szaladt a szája. – Ez a legjobb karácsonyom. Most már igazán csak az kellene, hogy…

És akkor puhán, nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Karácsonykor új mese lesz...

Karácsonykor új mese lesz, a Cultura.hu-n. Meg itt. :)

Már csak karácsony után...

Sajnos, még egy kicsit várni kell a könyvre. De karácsony után is jó kis mesék ezek...

Sajnálom...

Az Ásító Sárkányok völgye - nyolcadik fejezet

8.

A két legény elcsigázottan ért a kovács faluszéli házához. Az alacsony, izmos kovácsmester először kissé gyanakodva nézett a két idegenre, de amikor látta, hogy nem haramiák, hanem ártalmatlan vándorok, szívélyesen üdvözölte őket.

- Gyertek csak, gyertek. Jut nektek is egy kis vacsora, nálam senki nem marad éhen – hadarta, egy pillanatra abbahagyva a munkát -, csak még befejezem ezt.

A köpcös kis ember hagyományos bőrkötényt viselt, amelyet a mellrészén kissé megkopott kép díszített. Havas tájban száguldó, hat lovas postakocsit ábrázolt, alatta piros betűkkel a felirat: „Váltson időben téli patkóra!”

A fiúk csodálkozó tekintetét látva a kovács mentegetőzve mondta:

- A nagyobbik fiamtól kaptam a születésnapomra. Azt mondja, ma már egyetlen üzlet sem lehet meg reklám nélkül.

- Tudjátok – tette hozzá bizalmasan -, a fiam az Óperenciás tengeren túl tanul, Bergengóciában. Onnan hozza ezeket az ötleteket.

Azzal már el is fordult tőlük, és folytatta a munkáját, sürögve - forogva a kohó, az üllő, meg a víztartály között. Először vörös izzásig hevítette a fémpálcákat, aztán pár jól irányzott kalapácsütéssel az üllőn megformázta őket, a kész darabokat pedig a vízbe merítve kihűtötte, végül lerakta a többi mellé egy hosszú asztalra.

- Na, kész mind a huszonnégy – szusszant végül, és karjával megtörölte verejtékező homlokát. – Holnap jön a postakocsi, mindig itt váltanak patkót. Előkészítem nekik, hogy hamarabb mehessenek tovább.

- És nincs, aki segítsen? – érdeklődött Ábris. – Nincs segéded?

- Sajnos, most éppen nincsen.

A köpcös kovács sóhajtott, és beletúrt a hajába, még jobban összekócolva zilált ősz fürtjeit.

- Volt nekem egy nagyszerű segédem – mondta. - Mindent megtanítottam neki, amit csak lehet. És erre tudjátok, mit csinált? Elindult egy tévévetélkedőn, amit amatőr szakácsoknak hirdettek. És képzeljétek, megnyerte! Kicsi kora óta szeret főzni, csak az apja erőltette, hogy kovács legyen. Na, persze rögtön állást ajánlottak neki egy drága étteremben, ő meg uzsgyi! Már futott is. Itt hagyott csapot - papot. Nem patkol ő már több lovat. Mesterszakács lesz belőle. Hát, ez a helyzet.

Lemondóan legyintett.

- Na, mindegy, gyertek, már biztosan nagyon éhesek vagytok.

A kovácsműhely mögött kis szőlőlugas volt, itt fogyasztották el a jóízű vacsorát: frissen sült cipót, juhsajttal, és édes szőlővel. Közben András elmesélte a kovácsmesternek, hogy hová igyekeznek. Amikor a gyorsbeszédű kovács meghallotta, hogy az Üveghegyhez tartanak, izgatottan hadarni kezdett.

- Nahát, nahát, micsoda szerencse, micsoda szerencse, hát a postakocsi, ami holnap jön, éppen arra felé jár. Itt felültök, ott letesz, az Üveghegyhez egészen közel, Tükrös városában. Nagy szerencsétek van. Nagy szerencsétek, úgy bizony.

És vidáman bólogatott.

Másnap nagy kürtszóval berobogott a faluba a postakocsi. A bakról leugrott a szürke malaclopó köpenyt viselő kocsis, lehajtotta a lépcsőt, és lesegítette a kocsiból az utasokat.

- Egy óra pihenő – jegyezte meg fontoskodva. – Ehetnek-ihatnak itt szemben, a Kapitális Bika fogadóban, de egy óra múlva legyenek itt mindnyájan.

- Senkire sem várunk – emelte fel az ujját figyelmeztetően.

Az utazók örömmel nyújtóztatták ki végre a lábukat a több órányi utazás után. Három kamaszlány csivitelve - civakodva zúdult le a lépcsőn, és futott a fogadó felé, nyomukban kerek, kontyos anyjukkal, aki csitítani igyekezett őket.

- Vegyünk fagyit! – kiáltották a lányok, és már el is tűntek a fogadó ajtaja mögött.

A többiek komótosabban követték őket, míg végül teljesen kiürült a postakocsi.

A kocsis visszakapaszkodott a bakra, csettintett a lovaknak, kissé megrántotta a gyeplőt, és odakanyarodott a kovácsműhely elé.

A kovács már várta. Mosolyogva köszöntötte régi barátját, aztán András és Ábris segítségével szélsebesen kicserélte a lovain a patkót. Amikor végeztek, odaterelte a kocsis elé a két legényt.

- Gáspár barátom -, mondta -, el tudnád-e vinni ezt a két derék legényt a végállomásig? Az Üveghegyhez igyekeznek.

A kocsis megvakarta a fejét.

- Most különösen sokan vagyunk – felelte. – A kocsiban sajnos nincs már hely. De… utazhattok mellettem a bakon. Ha az megfelel.

- De mennyire – válaszolt András. – Köszönjük. Ilyen szép időben úgyis az a legjobb hely.

A legények ezután elköszöntek a kovácsmestertől.

- Aztán ha útközben találkoznátok egy ügyes kovácsinassal, csak küldjétek hozzám – jegyezte meg a házigazdájuk tréfásan, és jó erősen megszorongatta a kezüket.

A hatlovas postakocsi elegáns ívben a fogadó elé kanyarodott, és a kocsis megfújta a kürtöt. Az utasok szaporán felszálltak egymás után, a kocsi pedig nagy kürtszóval, ahogy jött, kirobogott a faluból, és nekivágott az országútnak.

Szelíd dombok között, lassan aranyba forduló, zölden ringó gabonatáblák között vezetett az út. Aztán egy kis erdő következett. András már épp elbóbiskolt volna, amikor Ábris izgatottan megrángatta az inge ujját.

- Nézd csak, András – mutatott előre kissé reszkető ujjal. – Hát ez meg micsoda?

Előttük, az út közepén két zilált külsejű haramia állt, egy kis köpcös, meg egy vékony langaléta, tölcséres csövű, hatalmas mordállyal. Bokáig érő, bő kabátot viseltek, széles karimájú kalappal, arcuk felét a szemükig fekete kendő takarta.

- Ez egy útonállás! Állj, kiraboljuk a postakocsit! – kiáltotta a nagyobbik, és fenyegetően megrázta a fegyverét.

- Igen! – helyeselt a kisebb. – De ki ám! Úgy van! Csak semmi cicó!

- Mi az? – fordult hozzá zavartan a hosszú. - Mit mondtál?

- Mit? Mit? – kérdezte értetlenül a kicsi.

- Hát hogy semmi cicó.

- Ja, aaaaz. Hát azt. Jó, mi?

- De mit jelent?

- Tessék?

- Hogy mit jelent? Mi az a cicó?

A hórihorgas útonálló szórakozottan a hóna alá csapta a mordályát, és a társa felé fordult.

- Mert szerintem nincs semmi értelme – jelentette ki. – Szerintem csak azért mondtad, hogy engem összezavarj.

A kisebbik haramia elámult.

- Mi van? – kérdezte, széttárva a karját. - Belém akarsz kötni talán?

- Nem, nem – tiltakozott a másik -, csak tisztázni akartam, hogy…

- Khm – köhintett jelentőségteljesen a postakocsis.

– Mintha a postakocsit akarnátok kirabolni – emlékeztette a két haramiát.

Azok egy pillanatig értetlenül néztek rá, aztán bólintottak, és elszántan újra megmarkolták a mordályukat.

Az utasok ekkor már fürtökben lógtak a postakocsi ablakán. Egyesek szorgosan csattogtatták a fényképezőgépüket.

A kisebbik haramia közben egész közel keveredett a jobb első lóhoz, és ott rázta a fegyverét az orra előtt.

- Ha nem fogadnak szót, amíg szépen mondjuk – jelentette ki fenyegetően, és komikusan mozgatta a szemöldökét -, akkor baj lesz.

- Útonálló úr – jegyezte meg figyelmeztetően a kocsis. – Jobb volna, ha távolabb menne a lótól…

- Nekem senki nem parancsol… – kezdte nagy hangon a haramia, de aztán torkán akadt a szó. A ló egy szempillantás alatt megragadta a mellén a kabátot, megemelte a kis kerek fickót, és az útszéli árokba hajította. Utána pedig nyerítve felröhögött.

- Én szóltam – motyogta a kocsis.

Aztán szemrehányóan rászólt a lóra.

- Ejnye, Csillag. Férj a bőrödbe.

- Jól vagy, Öcsi? – térdelt a magasabbik útonálló a kicsi mellé, aki bömbölve ült az árokban. Lerántotta a szája elől a kendőt, és előtűnt kerek, szeplős kölyökképe.

- Nahát, Gáspár bácsi – fordult a magas haramia a kocsishoz. –Erről nem volt szó.

Az utasok, mint egy tenisz mérkőzésen, a fejüket forgatva néztek felváltva a két haramiára, meg a kocsisra. Az leszállt a bakról, és odaballagott a két útonállóhoz.

- Nem tehetek róla, Marci fiam – felelte mentegetőzve. – Ismeritek Csillagot. Öcsi túl közel ment hozzá.

- Minden rendben? – hajolt le Öcsihez.

A gyerek bólintott, aztán elvigyorodott.

- Milyenek voltunk már – mondta. – Félelmetes haramiák.

Az utasok nevetni kezdtek. A kocsis mosolyogva magyarázta:

- Az unokaöcsém mindkettő. Igazából hárman volnának, de Benit tegnap megcsípte egy darázs. Nyári munkán vannak. Errefelé régen mindennapos volt az útonállás, és a postakocsi társaság fel akarja eleveníteni a hagyományokat.

Az utasok tapsoltak.

- Nagyszerűen szórakoztam – kiáltotta egy úr a szemét törölgetve – Jobb, mint a kabaré.

A többiek is helyeseltek. Körbe adtak egy kalapot, amibe édességet raktak a két haramiának. Azok vigyorogva köszönték meg, aztán előhozták a bokrok mögül a biciklijüket, és hazakerekeztek. A postakocsi pedig tovább robogott az Üveghegy felé.