Az Ásító Sárkányok völgye - nyolcadik fejezet

8.

A két legény elcsigázottan ért a kovács faluszéli házához. Az alacsony, izmos kovácsmester először kissé gyanakodva nézett a két idegenre, de amikor látta, hogy nem haramiák, hanem ártalmatlan vándorok, szívélyesen üdvözölte őket.

- Gyertek csak, gyertek. Jut nektek is egy kis vacsora, nálam senki nem marad éhen – hadarta, egy pillanatra abbahagyva a munkát -, csak még befejezem ezt.

A köpcös kis ember hagyományos bőrkötényt viselt, amelyet a mellrészén kissé megkopott kép díszített. Havas tájban száguldó, hat lovas postakocsit ábrázolt, alatta piros betűkkel a felirat: „Váltson időben téli patkóra!”

A fiúk csodálkozó tekintetét látva a kovács mentegetőzve mondta:

- A nagyobbik fiamtól kaptam a születésnapomra. Azt mondja, ma már egyetlen üzlet sem lehet meg reklám nélkül.

- Tudjátok – tette hozzá bizalmasan -, a fiam az Óperenciás tengeren túl tanul, Bergengóciában. Onnan hozza ezeket az ötleteket.

Azzal már el is fordult tőlük, és folytatta a munkáját, sürögve - forogva a kohó, az üllő, meg a víztartály között. Először vörös izzásig hevítette a fémpálcákat, aztán pár jól irányzott kalapácsütéssel az üllőn megformázta őket, a kész darabokat pedig a vízbe merítve kihűtötte, végül lerakta a többi mellé egy hosszú asztalra.

- Na, kész mind a huszonnégy – szusszant végül, és karjával megtörölte verejtékező homlokát. – Holnap jön a postakocsi, mindig itt váltanak patkót. Előkészítem nekik, hogy hamarabb mehessenek tovább.

- És nincs, aki segítsen? – érdeklődött Ábris. – Nincs segéded?

- Sajnos, most éppen nincsen.

A köpcös kovács sóhajtott, és beletúrt a hajába, még jobban összekócolva zilált ősz fürtjeit.

- Volt nekem egy nagyszerű segédem – mondta. - Mindent megtanítottam neki, amit csak lehet. És erre tudjátok, mit csinált? Elindult egy tévévetélkedőn, amit amatőr szakácsoknak hirdettek. És képzeljétek, megnyerte! Kicsi kora óta szeret főzni, csak az apja erőltette, hogy kovács legyen. Na, persze rögtön állást ajánlottak neki egy drága étteremben, ő meg uzsgyi! Már futott is. Itt hagyott csapot - papot. Nem patkol ő már több lovat. Mesterszakács lesz belőle. Hát, ez a helyzet.

Lemondóan legyintett.

- Na, mindegy, gyertek, már biztosan nagyon éhesek vagytok.

A kovácsműhely mögött kis szőlőlugas volt, itt fogyasztották el a jóízű vacsorát: frissen sült cipót, juhsajttal, és édes szőlővel. Közben András elmesélte a kovácsmesternek, hogy hová igyekeznek. Amikor a gyorsbeszédű kovács meghallotta, hogy az Üveghegyhez tartanak, izgatottan hadarni kezdett.

- Nahát, nahát, micsoda szerencse, micsoda szerencse, hát a postakocsi, ami holnap jön, éppen arra felé jár. Itt felültök, ott letesz, az Üveghegyhez egészen közel, Tükrös városában. Nagy szerencsétek van. Nagy szerencsétek, úgy bizony.

És vidáman bólogatott.

Másnap nagy kürtszóval berobogott a faluba a postakocsi. A bakról leugrott a szürke malaclopó köpenyt viselő kocsis, lehajtotta a lépcsőt, és lesegítette a kocsiból az utasokat.

- Egy óra pihenő – jegyezte meg fontoskodva. – Ehetnek-ihatnak itt szemben, a Kapitális Bika fogadóban, de egy óra múlva legyenek itt mindnyájan.

- Senkire sem várunk – emelte fel az ujját figyelmeztetően.

Az utazók örömmel nyújtóztatták ki végre a lábukat a több órányi utazás után. Három kamaszlány csivitelve - civakodva zúdult le a lépcsőn, és futott a fogadó felé, nyomukban kerek, kontyos anyjukkal, aki csitítani igyekezett őket.

- Vegyünk fagyit! – kiáltották a lányok, és már el is tűntek a fogadó ajtaja mögött.

A többiek komótosabban követték őket, míg végül teljesen kiürült a postakocsi.

A kocsis visszakapaszkodott a bakra, csettintett a lovaknak, kissé megrántotta a gyeplőt, és odakanyarodott a kovácsműhely elé.

A kovács már várta. Mosolyogva köszöntötte régi barátját, aztán András és Ábris segítségével szélsebesen kicserélte a lovain a patkót. Amikor végeztek, odaterelte a kocsis elé a két legényt.

- Gáspár barátom -, mondta -, el tudnád-e vinni ezt a két derék legényt a végállomásig? Az Üveghegyhez igyekeznek.

A kocsis megvakarta a fejét.

- Most különösen sokan vagyunk – felelte. – A kocsiban sajnos nincs már hely. De… utazhattok mellettem a bakon. Ha az megfelel.

- De mennyire – válaszolt András. – Köszönjük. Ilyen szép időben úgyis az a legjobb hely.

A legények ezután elköszöntek a kovácsmestertől.

- Aztán ha útközben találkoznátok egy ügyes kovácsinassal, csak küldjétek hozzám – jegyezte meg a házigazdájuk tréfásan, és jó erősen megszorongatta a kezüket.

A hatlovas postakocsi elegáns ívben a fogadó elé kanyarodott, és a kocsis megfújta a kürtöt. Az utasok szaporán felszálltak egymás után, a kocsi pedig nagy kürtszóval, ahogy jött, kirobogott a faluból, és nekivágott az országútnak.

Szelíd dombok között, lassan aranyba forduló, zölden ringó gabonatáblák között vezetett az út. Aztán egy kis erdő következett. András már épp elbóbiskolt volna, amikor Ábris izgatottan megrángatta az inge ujját.

- Nézd csak, András – mutatott előre kissé reszkető ujjal. – Hát ez meg micsoda?

Előttük, az út közepén két zilált külsejű haramia állt, egy kis köpcös, meg egy vékony langaléta, tölcséres csövű, hatalmas mordállyal. Bokáig érő, bő kabátot viseltek, széles karimájú kalappal, arcuk felét a szemükig fekete kendő takarta.

- Ez egy útonállás! Állj, kiraboljuk a postakocsit! – kiáltotta a nagyobbik, és fenyegetően megrázta a fegyverét.

- Igen! – helyeselt a kisebb. – De ki ám! Úgy van! Csak semmi cicó!

- Mi az? – fordult hozzá zavartan a hosszú. - Mit mondtál?

- Mit? Mit? – kérdezte értetlenül a kicsi.

- Hát hogy semmi cicó.

- Ja, aaaaz. Hát azt. Jó, mi?

- De mit jelent?

- Tessék?

- Hogy mit jelent? Mi az a cicó?

A hórihorgas útonálló szórakozottan a hóna alá csapta a mordályát, és a társa felé fordult.

- Mert szerintem nincs semmi értelme – jelentette ki. – Szerintem csak azért mondtad, hogy engem összezavarj.

A kisebbik haramia elámult.

- Mi van? – kérdezte, széttárva a karját. - Belém akarsz kötni talán?

- Nem, nem – tiltakozott a másik -, csak tisztázni akartam, hogy…

- Khm – köhintett jelentőségteljesen a postakocsis.

– Mintha a postakocsit akarnátok kirabolni – emlékeztette a két haramiát.

Azok egy pillanatig értetlenül néztek rá, aztán bólintottak, és elszántan újra megmarkolták a mordályukat.

Az utasok ekkor már fürtökben lógtak a postakocsi ablakán. Egyesek szorgosan csattogtatták a fényképezőgépüket.

A kisebbik haramia közben egész közel keveredett a jobb első lóhoz, és ott rázta a fegyverét az orra előtt.

- Ha nem fogadnak szót, amíg szépen mondjuk – jelentette ki fenyegetően, és komikusan mozgatta a szemöldökét -, akkor baj lesz.

- Útonálló úr – jegyezte meg figyelmeztetően a kocsis. – Jobb volna, ha távolabb menne a lótól…

- Nekem senki nem parancsol… – kezdte nagy hangon a haramia, de aztán torkán akadt a szó. A ló egy szempillantás alatt megragadta a mellén a kabátot, megemelte a kis kerek fickót, és az útszéli árokba hajította. Utána pedig nyerítve felröhögött.

- Én szóltam – motyogta a kocsis.

Aztán szemrehányóan rászólt a lóra.

- Ejnye, Csillag. Férj a bőrödbe.

- Jól vagy, Öcsi? – térdelt a magasabbik útonálló a kicsi mellé, aki bömbölve ült az árokban. Lerántotta a szája elől a kendőt, és előtűnt kerek, szeplős kölyökképe.

- Nahát, Gáspár bácsi – fordult a magas haramia a kocsishoz. –Erről nem volt szó.

Az utasok, mint egy tenisz mérkőzésen, a fejüket forgatva néztek felváltva a két haramiára, meg a kocsisra. Az leszállt a bakról, és odaballagott a két útonállóhoz.

- Nem tehetek róla, Marci fiam – felelte mentegetőzve. – Ismeritek Csillagot. Öcsi túl közel ment hozzá.

- Minden rendben? – hajolt le Öcsihez.

A gyerek bólintott, aztán elvigyorodott.

- Milyenek voltunk már – mondta. – Félelmetes haramiák.

Az utasok nevetni kezdtek. A kocsis mosolyogva magyarázta:

- Az unokaöcsém mindkettő. Igazából hárman volnának, de Benit tegnap megcsípte egy darázs. Nyári munkán vannak. Errefelé régen mindennapos volt az útonállás, és a postakocsi társaság fel akarja eleveníteni a hagyományokat.

Az utasok tapsoltak.

- Nagyszerűen szórakoztam – kiáltotta egy úr a szemét törölgetve – Jobb, mint a kabaré.

A többiek is helyeseltek. Körbe adtak egy kalapot, amibe édességet raktak a két haramiának. Azok vigyorogva köszönték meg, aztán előhozták a bokrok mögül a biciklijüket, és hazakerekeztek. A postakocsi pedig tovább robogott az Üveghegy felé.