Mókus Rézi karácsonya

- Au! - kiáltott fel Mosó Misi.

Kikapta a kezét a vízből, és a hóna alá csapta.

- Mi az? – kérdezte Mókus Rézi, aki egy kicsit megállt beszélgetni a patakparton hazafelé menet.

-- Azt hiszem, egy törött kagylóhéjba nyúltam – húzta elő a kezét Misi, és bánatosan nézegette. – A csudába! Ilyenkor nem szeretek a vízbe nyúlkálni. Csíp.

-- Sok mosnivalód van még?

-- Szerencsére már csak Sün Samu szép piros almája maradt. Sün Katának szánja karácsonyra.

-- Azám, hamarosan itt a karácsony – bólogatott Rézi - Már csak hó kellene.

-- Hapci! – tette hozzá.

-- Megfáztál, Rézi? – kérdezte aggódva Mosó Misi.

-- Á, csak egy kicsit megáztam, amikor csipkebogyót gyűjtöttem a karácsonyfára. Nem sokára elkezdhetjük díszíteni. Csak essen a hó.

Az erdei tisztás lakói minden évben együtt ünnepelték a karácsonyt a nagy fenyő körül, amit szépen közösen feldíszítettek. Karácsony napján pedig megajándékozták egymást. Jó előre kisorsolták, kinek adnak ajándékot, hogy legyen idejük kitalálni, minek örülne a másik. Mókus Rézi volt mindig a főszervező. Jött-ment, intézkedett, és nagyon élvezte. Mert Mókus Rézi olyan intézkedős volt.

-- Pörögsz, mint a búgócsiga – ugratta a barátja, Szarka Szibill, de Rézi csak nevetett.

-- Hallod, Misi – mondta most Rézi -, add csak ide azt az almát. Majd én megmosom helyetted.

-- Köszönöm, Rézi, de hideg a patak vize, te meg úgyis meg vagy fázva. Nem kéne…

-- Lárifári! – vágta rá Rézi, és kikapta az almát Misi kezéből.

-- Egyébként sem megyek be a patakba – magyarázta, a válla fölött hátra pillantva Misire. -  Ráállok erre a szép nagy kőre, itt, nézd…

-- Rézi, arra ne! – kiáltotta Misi kétségbeesetten, de már késő volt. A szép nagy kő megbillent, és Mókus Rézi belepottyant a vízbe.

-- Jaj, Rézi, azt a követ kimosta a patak. Billeg.

-- Vettem észre – motyogta bánatosan Rézi.– Tényleg hideg a víz. Hapci!

-- De az almát nem engedtem el – tette hozzá vigyorogva, és diadalmasan a magasba emelte.

-- Ó, Rézi, olyan makacs vagy –, korholta Mosó Misi –, mondtam, hogy ne menj oda. Na, nyújtsd a kezed, hadd húzzalak ki.

-- Előbb az almát vedd el tőlem.

Misi elvette az almát. Felrohant vele a patak partra, aztán visszasprintelt Réziért, és a kezénél fogva kirántotta a vízből. A mókus akkor már úgy vacogott, hogy hangosan csattogott a foga. Sebesen indult is hazafelé, fürgén ugrálva egyik ágról a másikra. Ám mire hazaért a magas bükkfához, annyira elfáradt, hogy alig tudta bevonszolni magát az odújába. Ott egyenesen bemászott az ágyba, magára húzta a szép zöld moha takarót, és mély álomba zuhant. Álmában Szarka Szibill, meg Mosó Misi állt az ágya mellett, Harkály doktorral.

-- Hát miért engedted, Misi? – kérdezte a harkály, rosszallóan csóválva a fejét.

Mosó Misi mentegetőzve vonogatta a vállát.

-- Ismered Rézit. Tudod, milyen.

-- Tudom. – mosolyodott el a harkály. – Egyelőre hagyjuk aludni. Az alvás is gyógyít. De rakjatok rá borogatást, hogy lemenjen a láza.

Borogatást nem kér, gondolta Rézi, azt nem szereti. Aztán arra gondolt, milyen fura ez az álom, szinte érzi a hideget, amint Szibill az egész testét nedves pókhálóba csavarja. Azzal aludt tovább.

Amikor kinyitotta a szemét, Szibill szunyókált az ágya mellett. Felrezzent, amint Rézi megmoccant.

-- Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

-- Jól – károgta Rézi. – Kh-kh-kh.

-- Hallod, Szibill, most egész olyan a hangom, mint a tiéd – tette hozzá vigyorogva.

-- Csak szeretnéd – húzta ki magát Szibill. – Ha nem tudnád, én egyszer kórusban is énekeltem.

-- Az igaz, hogy Mirella néni utána azt mondta, Szibill, drágám, inkább játsszál valamilyen hangszeren – fejezte be nevetve.

Rézi is nevetett, de aztán hangosan köhögni kezdett.

-- A fenébe, Rézi, ez nagyon csúnyán szól – zsörtölődött Szibill. – Hívom Harkály doktort.

Amikor a doktor megérkezett, Rézit az ágya szélén ülve találta.

-- Nem heverészhetek tovább – magyarázta a mókus. - Meg kell szervezni a karácsonyt.

Azzal megpróbált felkelni. De annyira gyenge volt, hogy amint felállt, meg kellett kapaszkodnia Szibill-ben. Lemondóan visszadőlt az ágyra.

-- Úgy látszik, nem megy.

-- Nem is engedném, Rézi. – jelentette ki a harkály. - Ebből még tüdőgyulladás is lehet. Nem mehetsz ki a hidegbe. Szigorú fekvés, sok csipkebogyó tea, meg méz.

-- Majd én rajta tartom a szemem – szólt közbe Szibill, és kidüllesztette kis gombszemét. Mindenki nevetett. De aztán Rézi újból köhögni kezdett.

-- Na, erről beszéltem – jegyezte meg a harkály. – Pár nap múlva újból eljövök.

-- De mi lesz a karácsonnyal? – jajdult fel Rézi.

A szarka kikísérte Harkály doktort, és Rézi látta, ahogy elmélyülten pusmognak valamit. De annyira fáradt volt, hogy nem is kérdezősködött, amikor visszajött Szibill. Behunyta a szemét, és aludt még egy sort.

Teltek a napok. Rézi szófogadóan pihengetett, és Mosó Misi, Szibill, meg Vlad, a denevér felváltva vigyáztak rá. És gyanús módon mindnyájan a karácsonyról beszélgettek vele állandóan.

-- És arra emlékszel, Rézi, mi volt tavaly a karácsonyfa tetején? – kérdezte egyszer Mosó Misi.

-- Persze, a pocok rágott rá nyírfa kéregből egy gyönyörű csillagot. Bagoly tanító úr vitte haza, hogy vigyázzon rá karácsonyig. Kirakta az odúja falára, hogy ne felejtse el, hova tette.

-- Szóval, nyírfakéregből csillag – bólintott jelentőségteljesen Misi.

-- Az.

-- Te, Rézi, mi is volt még a karácsonyfán a csipkebogyón kívül tavaly? – érdeklődött máskor ártatlan képpel Vlad.

-- Sok minden – ragyogott fel Rézi arca. - Tubi úrék hoztak valahonnan egy csomó fagyöngyöt. És a madarak mind adtak pár színes tollat. Napóleon, meg a többi vadmalac gubacsokat túrt ki az avar alól, azt mondta, találtak egy remek lelőhelyet. És persze a nagy fenyőn gyönyörű tobozok nőttek. Csak egy kicsit kellett elrendezni körülöttük az ágakat. Ezt Mókus Marci csinálta a testvéreivel.

-- Nem emlékszel véletlenül, mi lett a csengővel, ami tavaly a karácsonyfán volt? – faggatta Szibill egy este Rézit.

-- Szibill, még kérded? Hát nem te mondtad, hogy ezt a gyönyörű fényes csengőt te akarod őrizgetni karácsonyig a fészkedben? Hogy addig is gyönyörködj benne?

-- Ja, igen, tényleg. Egyre feledékenyebb vagyok – hajtotta le a fejét kissé szégyenlősen a szarka.

Rézi csak lassan gyógyult. Harkály doktor még mindig nem engedte meg, hogy kimenjen az odúból.

-- De holnap már karácsony! Igaz, hó még nem esett. – tette hozzá elszontyolodva – Pedig a karácsony csak hóval az igazi.

-- A szép közös karácsonyfához legalább elmehetek? – kérdezte reménykedve.

-- Sajnos, nem. De újévkor már együtt bálozhatsz a többiekkel – bátorította a harkály nevetve.

Rézi szomorúan tért nyugovóra aznap este. Különös, zavaros álmai voltak. Azt látta álmában, hogy a nagy fenyő szalad az erdei állatok elől, akik díszekkel a kezükben szaladnak utána. És közben, mintha valami szöszmötölés, sürgés-forgás zaját hallotta volna. Halk beszélgetés, nyögések, puffanások, elfojtott jajdulások, és valami csilingelés szűrődött be az álmába. Aztán egyszer csak minden elcsendesedett, és Rézi végre mélyen elaludt. 

Másnap délután Vlad, a denevér kukkantott be hozzá.

-- Szia, Rézi – mondta. – Gondoltam, benézek, mielőtt oda megyek a karácsonyfához. Hoztam neked ajándékot.

Azzal átnyújtott neki egy szép aszalt vadkörtét.

-- A fa legtetejéről szedtem – jegyezte meg - Ott a legédesebb. Boldog karácsonyt.

-- Köszönöm, Vlad. Én Bagoly tanító úrnak készítettem ajándékot. Kamilla virágot szárítottam teának. Odaadod neki?

-- Miért nem adod oda te? – kérdezte Vlad huncut mosollyal.

-- Tudod, Harkály doktor nem engedi, hogy elmenjek a karácsonyfához.

-- Na, gyere csak, Rézi. Sál, sapka, és terítsd ezt a meleg moha takarót a válladra. Dugd csak ki az orrod az odúdból.

Rézi kilépett az odúja elé a vastag ágra. Körülnézett, és nem hitt a szemének. A vén bükkfa előtt egy terjedelmes sombokor karácsonyi díszekben pompázott. Egy felső ágán, kissé csálésan ott virított a fehér nyírfakéreg karácsonyi csillag, az ágak pedig szinte roskadoztak a sok dísztől. A bordó sombogyókon kívül volt rajtuk fagyöngy, sok színes madártoll, csipkebogyó és gubacs. Még néhány lehullott fenyőtoboz is került rájuk. A sombokor körül pedig ott álltak mind Rézi barátai, és amint meglátták a mókust, énekelni kezdtek:

-- Kiskarácsony, nagykarácsony…

Közben Szibill teljes erőből rázta a szép fényes csengőt; úgy csilingelt, hogy az erdő másik végében is hallani lehetett.

-- Boldog karácsonyt, Rézi – mondták nevetve, mindnyájan, amikor véget ért a dal. – Ha már te nem jöhetsz a karácsonyfához, elhoztuk a karácsonyfát neked. Csak nem ünnepelünk nélküled?

-- De hát hogyan? Mikor?

-- Tegnap éjjel csináltuk – felelte Mosó Misi. – Kicsit féltünk is, hogy felébredsz. Egyesek többször is elejtették a csengőt.

Szemrehányóan Szibillre nézett. A szarka restelkedve lehajtotta a fejét.

-- Még szerencse, hogy olyan jó az alvókád – jegyezte meg Vlad vigyorogva.

-- Köszönöm – mondta Rézi boldogan, és fülig szaladt a szája. – Ez a legjobb karácsonyom. Most már igazán csak az kellene, hogy…

És akkor puhán, nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.