2014. október 17., péntek

Az Ásító Sárkányok völgye - Hatodik fejezet




Reggel madárdalra ébredtek. Összeszedelőzködtek, és nekivágtak az erdőn át kanyargó keskeny földútnak. Színes madarak rebbentek fel előttük az út menti fákról, és sok kíváncsi szempár figyelte őket a bokrok alól. Épp egy kis tisztáson kerekeztek át, amikor András széles karmozdulattal intett balra.
- Nézd csak Ábris, mi a csuda az?
Egy magas nyárfa csúcsán cifra kalitka himbálózott.
- Hogy kerülhetett az oda?
Ábris csak morcosan vállat vont. Nem volt beszédes kedve. Fáradt volt és éhes. Nem bánta volna, ha megállnak végre pihenni.
Amint kiértek a fák közül, az erdő szélén megpillantottak egy díszes kis babaházat. Aztán, ahogy közelebb értek, látták, hogy igazi ház az, de olyan kecses, olyan aprócska, hogy babaházra emlékeztetett. A fala hófehér volt, a teteje pedig a kék összes árnyalatában ragyogó kerámia cseréppel volt fedve.
A babaház előtt egy kék hajú, törékeny, idős hölgy álldogált, hosszú, levendulakék ruhában. Csipkés zsebkendőjével a szemét törölgette, és reménytelenül hajtogatta:
- Lulu, Lulukám, merre vagy?
András és Ábris illendően köszöntek, aztán megkérdezték tőle, miért sírdogál.
- Elveszett az én Lulukám – felelte a hölgy. – Az én kedves társam. Mi lesz most velem?
Hamarosan kiderült, hogy Lulu egy szép zöld színű hullámos papagáj, akit fióka kora óta a kék hajú hölgy nevelt.
- És hogy veszett el? – kérdezte Ábris. – Megszökött?
- Ó nem, - mosolygott a hölgy, akit Olgának hívtak -, az én Lulukám sosem tenne olyat. Két nappal ezelőtt itt üldögélt a szép kalitkájában velem, a diófa árnyékában, amikor hirtelen forgószél támadt, felkapta a kalitkát, és Luluval együtt elragadta. Az erdő felé vitte. Szegény Lulut azóta sem láttam. Próbáltam keresni a környéken, de hiába. Csak reménykedem, hogy hazatalál.
Azzal ismét eleredtek a könnyei.
A két legény együtt érzően hümmögött. Aztán Ábris egyszer csak felkiáltott.
- András! Emlékszel arra a kalitkára?
Izgatottan Olgához fordult.
- Milyen volt Lulu kalitkája?
- Égszínkék, szép cirádás. Leveles indákkal volt díszítve. Antik darab. Szeretem a régi tárgyakat – tette hozzá.
András elgondolkodva bólintott.
- Lehet, hogy igazad van, Ábris. Mintha pont ilyen lett volna az a kalitka ott a fán. És nincs is túl messze innen. Odáig elrepíthette a szél.
Olga reménykedve figyelt.
- Esetleg elvihetjük oda – jelentette ki András, bizonytalanul pillantva a törékeny idős hölgyre. – Ööö… csinálhatunk valami ülés félét itt elől a vázon.
- Ó, nem – mosolyodott el Olga bájosan. – Annál sokkal jobbat tudok.
A szájába vette a két ujját, és éleset füttyentett. A ház sarka mögül előkocogott egy fehér szamár. Viharvert szalmakalap volt kissé csálén a fejébe csapva.
- Ő Berta – mutatta be Olga a szamarat az elképedt legényeknek. – Általában vele utazom.
- Kényelmesebb, mint a kerékpár váza – tette hozzá huncut mosollyal.
Kihozott a házból egy színes takarót, és a szamárra terítette. Aztán egy farönk mellé vezette az állatot, és arról ügyesen felpattant a hátára.
- Fiatal koromban légtornász voltam egy híres cirkuszban – vetette oda mosolyogva az álmélkodó fiúknak. – Sajnos, azóta kissé berozsdásodtam. Mehetünk?
Elindultak. Elől ment András és Ábris a tandemen, mutatva az utat, mögöttük pedig Berta kocogott, a hátán Olgával.
Hamarosan odaértek az erdei tisztáshoz, és meglátták a nyárfa csúcsán himbálódzó kalitkát. Tárva-nyitva állt az ajtaja.
- Ez Lulu kalitkája – mondta Olga örömmel. - Talán ő sem lehet túl messze.
- Le kéne hozni – jegyezte meg András, aztán a sógorához fordult. – Na, Ábris, tudsz-e fára mászni?
- Tudok hát – felelte Ábris sértődötten. – Jobban is, mint te.
Lehúzta a sportcipőjét, feltűrte a farmernadrág szárát, és nekilódult.
- Jó artista lenne belőle – jegyezte meg Olga a fiút figyelve.
- Öööö… azt hiszem, a szülei más pályára szánják – felelte tapintatosan András.
Ábris közben elérte a fa csúcsát.
- Figyelj, András, ledobom – kiáltotta. – Kapd el.
- Jaj-jaj! Össze ne törjön – sopánkodott Olga – Antik darab.
András lehúzta Berta hátáról a színes takarót, és kifeszítette a két karja között.
- Jöhet – mondta. – De nehogy a fejemre dobd, öcskös.
- Vigyázz, megy!
András ügyesen elkapta a kalitkát, és odavitte Olgának.
- Itt van benne a szép kis tükre, meg a csengettyűje is, látjátok? – mutatta nekik Olga. – Ennek nagyon szereti a hangját.
- Vagyis csak szerette – tette hozzá szomorúan.
- Mi volna, ha megráznánk egy kicsit azt a csengőt? – javasolta András. – Hátha Lulu felfigyelne rá.
- Ez nagyszerű ötlet! – kiáltotta örömmel Olga.
Ügyesen kiszedte a kalitkából a csengőt, és párszor megcsendítette.
- Lulukám! Gyere ide drágaságom. Lulu!- hívogatta közben a madarat.
Egyszer csak egy zöld villanást láttak, és már ott is ült egy gyönyörű hullámos papagáj Olga vállán. Szeretettel megcsipkedte a kék hajú hölgy fülét, aztán elmélyülten tollászkodni kezdett.
Olga szinte sírt örömében, és hálálkodott a legényeknek, akik zavartan vigyorogtak.
- Ideje indulni – szólalt meg egyszer csak András. – Hamarosan ránk esteledik.
Amikor hazaértek, Olga finom vacsorát adott nekik, és ragaszkodott hozzá, hogy ott töltsék az éjszakát a pajtában, a szénapadláson.
Amint bevackolták magukat a zizegő szénába, Ábris álmosan megszólalt:
- Ez is jó kis nap volt, igaz? Hogy másztam már a fára – jegyezte meg vigyorogva.
Aztán András válaszát meg sem várva mély álomba merült.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése