Anna Penfield: Tea

(Felnőtt olvasóimnak egy kis szilveszteri bolondozás.Egy írós FB csoportban készült sok évvel ezelőtt, megadott témára (tea). Ujjgyakorlat, vagy inkább stílusparódia, Agatha Christie modorában. :) )

A sudár termetű, elegáns asszony a finom porcelánnal uzsonnára terített asztalka felett a férjére nézett, és átnyújtott neki egy csésze teát.

- Tessék, Albert -, mondta - kezdjen csak hozzá, ne várjon rám. Én ma valahogy nem kívánom a teát. Talán sok volt ez a mai nap. Nem vagyunk már fiatalok, nem igaz?

Megigazította aranyszőke haját, amelyben itt-ott már néhány ezüst szál csillant. Az idő kegyesen bánt Lady Ardennel, megőrizte szép vonásait. Jégkék szeme, amely ugyanolyan színű volt, mint a selyemruha, amelyet viselt, épp olyan élénken csillogott ma is, mint sok évvel ezelőtt, amikor megismerkedtek.

- Jó volt itt látni ma a családot, ugye? Igyekeztek mindnyájan eljönni, hogy felköszöntsenek minket. Harmincadik házassági évforduló. Harminc év együtt. Emlékszik? Húsz éves voltam csak, jóval fiatalabb önnél, amikor megkérte a kezem. Húsz éves, naiv, ártatlan, és nagyon szerelmes.

Ismét felemelte a teáskannát.

- Kér még egy csészével? Finom, ugye? Harminc év telt el azóta, Albert. Harminc év, amelyben ön végig hűtlen volt hozzám.  Ó, nem, kérem, ne alázza meg egyikünket sem azzal, hogy tagadni próbál. Nem jöttem rá azonnal. Naiv voltam, és szerelmes. Ám amikor megszületett a fiúnk, ön nem volt itthon, és csak másnap került elő, emlékszik? Nem sokkal később hallottam, amint Mary, a szobalányom a szakácsnővel arról beszél, ön akkor is a régi szeretőjénél volt. Elisabeth, szegény Elisabeth. Mindig is őt szerette, nem igaz? De nem vehette el. A szülei sosem egyeztek volna bele. Önnek rangjához illőn kellett házasodnia. Szeretett engem valaha is egyáltalán? Nem, ne válaszoljon. Kér még egy kis teát?

Megigazított egy apró ráncot a damaszt abroszon.

- Először azt hittem, belehalok. Ha nem lett volna a fiúnk, talán... A szerelmem mindenesetre meghalt akkor. Így amikor megszületett Elisabeth fia, már nem fájt. Sőt, egy idő után hálát éreztem Elisabeth iránt. Örültem, hogy ön nála keresi azt, amit én jó szívvel már nem tudtam volna megadni önnek.

Egy pillanatra elhallgatott, és a férje felé hajolt.

- Melege van? Olyan furán kipirult. Kinyissam a teraszajtót? Aztán Elisabeth tavaly meghalt. Különös, hogy éppen akkor, amikor önt egyre gyakrabban látták kilovagolni a fiatalon megözvegyült Lady Fentonnal. Szegény Elisabeth. Bizonyára véletlenül vett be annyi altatót. Nyilván kerülte az álom, mikor megtudta, hogy ön elhagyta egy új kedvesért. Elsirattam szegényt. És vártam, mit tesz ön a fiáért. Ám ön elzavarta a fiút, amikor az anyja levelével eljött önhöz. Ez hitványság volt, Albert. Ezért meggyűlöltem. Örültem, amikor megtörtént az a csodálatos véletlen, hogy meghalt Elisabeth egy távoli rokona, akit senki sem ismert, és szép járadékot hagyott a fiú iskoláztatására. Éppen akkor történt ez, amikor én elveszítettem a vagyont érő gyémánt nyakékemet, emlékszik, ugye?

Felállt, a kandallón álló vázához lépett, és megigazította benne a virágokat. Aztán a válla felett a férjére pillantott.

- Furán veszi a levegőt, Albert. Jól van? Olyan homályos a tekintete. Látja ezeket a gyönyörű virágokat? Gyűszűvirág, igen. Szépek, igaz? És milyen halálosak. Ha valakinek rossz a szíve, mint magának is... halálos lehet a főzete. Hogyan? Hogy ki főzte a teát? Nos, én voltam, Albert. A szakácsnőnek annyi dolga volt a vendégséggel, elengedtem, mikor a család elment. A többieket is. Ketten vagyunk, Albert. Ne kapkodjon a melléhez, attól nem lesz jobb. Próbáljon szépen elaludni. Hátha jobban lesz. Elfogyott a tea? Jól van. Most szépen elmosogatok. Hallja még, amit mondok? Nem? Kár. Pedig még szerettem volna elmondani, utána kiviszem ezt a csokor gyűszűvirágot Elisabeth sírjára.

(Írta: Palásthy Ágnes)

Róka Berci és a karácsonyi ajándék

Róka Berci magában motyogva ballagott a havas ösvényen az erdei tisztás felé. Lassan lépdelt, meg-megállt, végül lecövekelt egy terebélyes fenyőfa mellett, és elgondolkodva megvakarta a füle tövét.

Hirtelen meglendült a fenyő egyik ága, a rátelepedett hó pedig végigszánkázott rajta, majd lavinaként lezuhant, és beborította Berci fejét, mint egy mutatós, fehér sapka.

A kisróka meglepetten prüszkölt, aztán erélyes mozdulattal megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a váratlan égi áldástól. Végül felpillantott az ágra, ahonnan Mókus Rézi nézett vissza rá mentegetőző arccal.

-- Bocs, Berci – mondta bocsánatkérően a mókus –, nem láttam, hogy van valaki a fa alatt. Csak egy formás tobozért jöttem. Karácsonyi ajándék lesz. Tudod, Mókus Fricinek.

-- Aha – felelte Berci kedvetlenül.

A mókus fürkésző tekintetet vetett rá.

-- Valami baj van? – kérdezte.

-- Hááát…. van. – válaszolt lehangoltan a kisróka. - Mindjárt itt a karácsony, és még nem tudom, mit adjak ajándékba a nagymamámnak. Töröm a fejem, töröm, de hiába. Valami olyasmit szeretnék, aminek nagyon örül.

Reménykedve nézett Rézire.

-- Nincs valami ötleted?

A mókus tanácstalanul széttárta a karját. Aztán felcsillant a tekintete.

-- Tudod, mit? Látogasd meg, és puhatold ki ügyesen, minek örülne.

-- Ez jó lesz – mosolyodott el Berci. – Most úgyis hozzá megyek. Majd igyekszem kifürkészni, mit szeretne.

Azzal felvidulva kocogott tovább. Rézi egy ideig elgondolkodva nézett utána, aztán újra elmélyülten válogatni kezdett a tobozok között.

Berci hamarosan odaért a piros bogyókkal teli csipkebokorhoz, ami a nagyi kényelmes rókavára előtt terpeszkedett. Amint megkerülte a bokrot, meglátta a nagymamáját. Éppen a havat söpörte el a bejárat elől. Berci odaszaladt hozzá.

-- Szia, nagyi, ezt majd én befejezem. Te csak menj be a melegbe – mondta határozottan, és kivette a kezéből a söprűt.  

-- Jól van, drágám. Addig én főzök egy finom csipkebogyó teát – bólintott a nagymamája.

-- Kisróka koromban mindig jó meleg csipkebogyó teával várt minket a mamám, amikor hazaértünk a hógolyózásból – mondta később, a meleg teás bögrét Berci kezébe nyomva. - Jól esett a dermedt kezünknek.

-- Nekem is jól esik – bólintott vigyorogva Berci. Belekortyolt az illatos teába, aztán a bögre pereme fölött a nagyira nézett. – Mesélj még a gyerekkorodról nagyi.

-- Hát, akkoriban mindig kemény telek voltak. Emlékszem, egyszer alig tudtunk kijutni a rókavárból, mert szinte teljesen betemette a bejáratot a hó. Úgy szánkáztunk le a tetején, mint egy szánkózó dombon.

-- Nahát – ámult Berci.

-- Bizony. És egy hatalmas hó rókát építettünk a rókavár elé. Mikor este jött hozzánk a habókos Huba nagybátyánk, azt hitte a holdfényben, hogy igazi róka. Képzeld, megpróbált szóba elegyedni vele. És később sértődötten mesélte nekünk, hogy az idegen nem válaszolt neki.

Berci jót nevetett a történeten. Vele nevetett a nagyi is. Aztán felpattant a helyéről.

-- Gyere, Berci – mondta -, kidíszítjük a mézeskalácsot.

-- Az jó! – rakta le a bögrét Berci - Tehetek rá olyan színes cukrokat is?

-- Tehetsz, kisfiam – felelt a nagyi, megsimítva a fejét. Aztán huncut mosollyal hozzátette -- Úgyis te eszed meg majdnem az egészet.

Berci kicsit elpirult. De aztán látta, hogy csak ugratja a nagymamája, és szélesen elvigyorodott.

-- Na hallod, nagyi! Nem lehet neki ellenállni! Világbajnok a mézeskalácsod!

-- Világbajnok?

-- Az!

És összemosolyogtak.

Nagy egyetértésben kezdtek dolgozni, vidáman beszélgetve, ám Berci egyre csendesebb lett. Mindjárt indulnia kell haza, és még mindig nem sikerült kipuhatolnia, hogy minek örülne a nagymamája. Mikor az utolsó darab mézeskalácsnál jártak, vett egy mély lélegzetet, a nagyi szemébe nézett, és egyenesen megkérdezte.

-- Nagyi! Te mit szeretnél karácsonyra? Nem tudom kitalálni, hogy milyen ajándékot adjak neked.

A nagyi ránézett, és egy kicsit bepárásodott a szeme.

-- Édes kisfiam – mondta kedvesen –, hiszen már adtál ajándékot, nem is egyet.

-- Tényleg? – kérdezte értetlenül a kisróka.

-- Tényleg – bólintott a nagyi. Azzal kézen fogta, az ajtóhoz vezette, és a tisztára söpört bejárat felé intett – Látod? Elsöpörted a havat.

Majd az asztalon sorakozó mézeskalácsokat mutatta.

-- És kidíszítetted velem a mézeskalácsokat.

Aztán megsimogatta a kisróka fejét.

-- De tudod, mi volt a legnagyobb ajándékod? – kérdezte mosolyogva.

-- Mi? – kíváncsiskodott Berci.

-- Hogy velem töltötted a délutánt.

-- Holnap is jövök, nagyi – búcsúzkodott elgondolkodva a kisróka.

-- Várlak.

A Sikló a Szilágyságban

Tegnap este kaptam egy nagyon kedves levelet, és hozzá a képeket. Három évvel ezelőtt küldtem a Siklóból egy ajándék példányt egy erdélyi óvónőnek, illetve az ovisainak. Közben máshogy kanyarodott az élete, de idén végre eljutott a küldemény a gyerekekhez. A fogadtatásról a levél és a képek mindent elmondanak.

Nagyon örülök, hogy sikerült örömet szereznem. :)

A 4.a szuper csapata a Herman Ottó Általános Iskolából

A 4.a-sok, akik nagyon sok rajzot küldtek a macskás pályázatra, a gyönyörű képekért kapott ajándék könyvvel. 

Mikulás buli Székesfehérváron