(Felnőtt olvasóimnak egy kis szilveszteri bolondozás.Egy írós FB csoportban készült sok évvel ezelőtt, megadott témára (tea). Ujjgyakorlat, vagy inkább stílusparódia, Agatha Christie modorában. :) )
A sudár termetű, elegáns asszony
a finom porcelánnal uzsonnára terített asztalka felett a férjére nézett, és
átnyújtott neki egy csésze teát.
- Tessék, Albert -, mondta -
kezdjen csak hozzá, ne várjon rám. Én ma valahogy nem kívánom a teát. Talán sok
volt ez a mai nap. Nem vagyunk már fiatalok, nem igaz?
Megigazította aranyszőke haját,
amelyben itt-ott már néhány ezüst szál csillant. Az idő kegyesen bánt Lady
Ardennel, megőrizte szép vonásait. Jégkék szeme, amely ugyanolyan színű volt, mint
a selyemruha, amelyet viselt, épp olyan élénken csillogott ma is, mint sok
évvel ezelőtt, amikor megismerkedtek.
- Jó volt itt látni ma a
családot, ugye? Igyekeztek mindnyájan eljönni, hogy felköszöntsenek minket.
Harmincadik házassági évforduló. Harminc év együtt. Emlékszik? Húsz éves voltam
csak, jóval fiatalabb önnél, amikor megkérte a kezem. Húsz éves, naiv,
ártatlan, és nagyon szerelmes.
Ismét felemelte a teáskannát.
- Kér még egy csészével? Finom,
ugye? Harminc év telt el azóta, Albert. Harminc év, amelyben ön végig hűtlen
volt hozzám. Ó, nem, kérem, ne alázza
meg egyikünket sem azzal, hogy tagadni próbál. Nem jöttem rá azonnal. Naiv
voltam, és szerelmes. Ám amikor megszületett a fiúnk, ön nem volt itthon, és
csak másnap került elő, emlékszik? Nem sokkal később hallottam, amint Mary, a
szobalányom a szakácsnővel arról beszél, ön akkor is a régi szeretőjénél volt.
Elisabeth, szegény Elisabeth. Mindig is őt szerette, nem igaz? De nem vehette
el. A szülei sosem egyeztek volna bele. Önnek rangjához illőn kellett
házasodnia. Szeretett engem valaha is egyáltalán? Nem, ne válaszoljon. Kér még
egy kis teát?
Megigazított egy apró ráncot a
damaszt abroszon.
- Először azt hittem, belehalok.
Ha nem lett volna a fiúnk, talán... A szerelmem mindenesetre meghalt akkor. Így
amikor megszületett Elisabeth fia, már nem fájt. Sőt, egy idő után hálát
éreztem Elisabeth iránt. Örültem, hogy ön nála keresi azt, amit én jó szívvel
már nem tudtam volna megadni önnek.
Egy pillanatra elhallgatott, és a
férje felé hajolt.
- Melege van? Olyan furán
kipirult. Kinyissam a teraszajtót? Aztán Elisabeth tavaly meghalt. Különös,
hogy éppen akkor, amikor önt egyre gyakrabban látták kilovagolni a fiatalon
megözvegyült Lady Fentonnal. Szegény Elisabeth. Bizonyára véletlenül vett be
annyi altatót. Nyilván kerülte az álom, mikor megtudta, hogy ön elhagyta egy új
kedvesért. Elsirattam szegényt. És vártam, mit tesz ön a fiáért. Ám ön
elzavarta a fiút, amikor az anyja levelével eljött önhöz. Ez hitványság volt,
Albert. Ezért meggyűlöltem. Örültem, amikor megtörtént az a csodálatos
véletlen, hogy meghalt Elisabeth egy távoli rokona, akit senki sem ismert, és
szép járadékot hagyott a fiú iskoláztatására. Éppen akkor történt ez, amikor én
elveszítettem a vagyont érő gyémánt nyakékemet, emlékszik, ugye?
Felállt, a kandallón álló vázához
lépett, és megigazította benne a virágokat. Aztán a válla felett a férjére
pillantott.
- Furán veszi a levegőt, Albert.
Jól van? Olyan homályos a tekintete. Látja ezeket a gyönyörű virágokat?
Gyűszűvirág, igen. Szépek, igaz? És milyen halálosak. Ha valakinek rossz a
szíve, mint magának is... halálos lehet a főzete. Hogyan? Hogy ki főzte a teát?
Nos, én voltam, Albert. A szakácsnőnek annyi dolga volt a vendégséggel,
elengedtem, mikor a család elment. A többieket is. Ketten vagyunk, Albert. Ne
kapkodjon a melléhez, attól nem lesz jobb. Próbáljon szépen elaludni. Hátha
jobban lesz. Elfogyott a tea? Jól van. Most szépen elmosogatok. Hallja még,
amit mondok? Nem? Kár. Pedig még szerettem volna elmondani, utána kiviszem ezt a
csokor gyűszűvirágot Elisabeth sírjára.
(Írta: Palásthy Ágnes)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése