Alfréd a kék filc elefánt, és barátja, Konan a borbély egy szép tornácos házban lakott a falu szélén. A ház mögött jókora gyümölcsös volt, benne több tucat almafával. Alfréd és Konan ugyanis almát termesztettek: a zöldtől a sárgán át a pirosig, mindenféle fajtát.
Amikor egy-egy fa termése beérett, leszüretelték, majd nagy részét eladták a piacon. Ám bőven jutott belőle a barátoknak is. Friss-ropogósan, és a Konan-féle kiváló almáspite formájában is.
Egy napsütéses koraőszi délelőtt éppen a sárga cirmos piros almát szüretelte a két jóbarát.
̶ Ott azt a szép pirospozsgásat vedd még le – mutatott Konan egy magasabb ág végén ücsörgő, fényes héjú almára, aztán befordult a fészerbe egy üres kosárért.
Alfréd, a kék filc elefánt nekiveselkedett, és amilyen magasra csak tudta, kinyújtotta az ormányát, de hiába. Nem ért el az almáig. Akkor lábujjhegyre állt, de így sem volt elég magas. Végül még szökkent is egy párat, de bárhogyan is próbálkozott, nem érte el azt az ágat. Sóvárogva méregette még egy darabig az ághegyen incselkedő almát, de végül csalódottan leült a fűbe, a hátát a fa törzsének támasztva.
– Na, hol az alma? – tért vissza az üres kosárral Konan. – Leszedted?
̶ Sajnos, nem sikerült – felelte lemondóan Alfréd. – Nem tudtam elérni.
̶ Mert biztos nem próbáltad eléggé – legyintett bosszúsan Konan. – Ha igazán akarod, bármit meg tudsz csinálni. Még akár repülni is tudsz. De a fa alatt ücsörögni persze könnyebb.
Azzal dohogva indult, hogy kihozza a fészerből a létrát.
Alfréd szóhoz sem jutott ekkora igazságtalanságtól. Még hogy nem próbálta. Hát hogy mondhat neki ilyet a barátja? Meg hogy ő csak a fa alatt ücsörög. Nagyon megsértődött. De olyan nagyon, hogy úgy döntött, itt hagyja a szép kis tornácos házat, és inkább világgá megy. Hiába kiabált utána Konan, ő csak ment az ormánya után, nem fordult vissza.
2.
Hamarosan beért a közeli erdőbe. De nem látta maga körül a gyönyörű arany, bíbor és rozsdabarna színekben játszó fákat, sem a piros meg kék bogyókkal teli bokrokat. Azt sem tudta, merre jár, csak haragosan csörtetett előre a lába alatt susogó, puha avarban. Aztán egyre lassabban lépkedett, végül meg is állt.
– Vajon mit csinál most Konan? – gondolta. Majd mérgesen toppantott. – Nem is érdekel.
Azzal már robogott volna tovább, amikor hirtelen a szeme sarkából észrevette, hogy valami mocorog az egyik bokor alatt. Alfréd megtorpant. Ekkor meghallotta, hogy az a valami éles hangon sípol is.
̶ Hát te? – kérdezte elképedve Alfréd. – Mit keresel itt? Kiestél talán a fészekből?
A fióka rámeredt.
̶ Mama! – sivította.- Mama!
– Nem tudom, hol a mamád – mondta sajnálkozva Alfréd.
̶ Mama – rikoltotta újra elkeseredetten a kismadár.
3.
A kék filc elefánt nem tudta, mit tegyen. Szívesen hazavitte volna a fészkébe a fiókát, de fogalma sem volt, hogy merre induljon vele.
̶ Na, jól van, megkeressük a mamádat – legyintett végül. – Csak legalább megmondhatnád, hogy hol laksz.
A kismadár körülnézett. Meglátott a közelben egy bükkfát, amelynek a törzsén jókora odu tátongott. A fióka arra mutatott.
̶ Oduban laksz? Ebben? – érdeklődött Alfréd. – Na, lássuk.
Ormányával óvatosan felvette az avarból a fiókát. Odaballagott vele a bükkfához, és felemelte a kismadarat.
Az odu magasabban volt, mint gondolta. Lábujjhegyre állt, és igyekezett minél jobban kinyújtani az ormányát.
Már majdnem elérte az odu bejáratát, amikor előpattant onnan egy mérges mókus, és ökölbe szorított kézzel hadonászva kiabálni kezdett.
̶ Bocsánat – mentegetőzött Alfréd. - Azt hittem, ebből az odúból esett ki.
̶ Hát hogy esett volna ki egy mókusoduból? – kérdezte elképedve a mérges mókus. – Keress neki madárfészket. Látod… ez madár.
̶ Hát én azt hittem… – kezdte magyarázni az elefánt, aztán legyintett. – Mindegy. Már megyek is. Elnézést.
Visszahúzta az ormányát, a mókus pedig dohogva bevonult az odujába.
4.
Alfréd elgondolkodva pásztázta a környező fákat.
̶ Legalább azt tudnám, milyen madár vagy – jegyezte meg a fiókának.
Egyszer csak hangos kopácsolást hallott.
̶ Á! Harkály! A harkály is odúban lakik – Fürkészően nézett a fiókára. – Lehet, hogy harkály vagy?
A fióka nagyokat pislogva nézett vissza rá. Aztán hirtelen eltátotta a csőrét.
̶ Mama – sivította.
̶ Viszlek már, nyugi, mindjárt ott vagyunk.
Egy öreg tölgy felől jött a kopácsolás hangja. Alfréd itt már óvatosabb volt. Először felkiabált a fára.
̶ Hahó! Nem hiányzik innen egy fióka?
̶ Miről van szó?
Alfréd vidáman nyújtotta felé az ormányát.
̶ Hazahoztam a kis tekergőt – mondta. – Már biztosan hiányzott itthon.
A harkály egy pillanatig rámeredt, aztán végigmutatott magán.
̶ Harkály – jelentette ki hűvösen. Aztán a fiókára mutatott. – Nem harkály. Van kérdés?
̶ Akkor milyen madár ez?
– Emeld csak feljebb…
Alfréd magasabbra emelte a fiókát. A harkály közelebb hajolt, és egy pillanatig némán tanulmányozta a szöszmöszbe burkolt kismadarat, aki érdeklődve még nagyobbra nyitotta a szemét.
̶ Nos, bár rendes tollas állapotában könnyebb volna megállapítanom, azt hiszem, így is nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy ez a fióka itt egy bagoly. Nézd meg a nagy kerek szemét. Nem volt gyanús?
A fióka ekkor teljesen hátrafordította a fejét, és Alfrédra nézett.
̶ Na, ugye – mondta a harkály elégedetten. – Ezt a trükköt csak a baglyok tudják.
5.
̶Eddig ezt nem csinálta – magyarázkodott mentegetőzve Alfréd. Aztán reménykedve megkérdezte – Nem tudod véletlenül, hol laknak errefelé baglyok?
̶ Véletlenül tudom. De ahhoz repülni kéne tudnod, hogy hazavidd.
̶ Micsoda? – képedt el Alfréd.
A harkály láthatóan élvezte a helyzetet.
Azzal fontoskodva bólintott.
̶ Hát, azért köszönöm – mondta az elefánt, és elindult a fenyő felé. Közben bátorítóan mondta a fiókának – Valamit kitalálunk. Megoldjuk, ne aggódj.
Legfeljebb átmászik majd a ledöntött fákon, morfondírozott Alfréd, amikor a kis bagolyfióka megint fülsiketítően sivítani kezdett, és nyugtalanul fészkelődött az ormányában.
̶ Mama! Mama!
̶ Jó-jó, tudom. Mindjárt otthon leszel. Otthon a legjobb, igaz? – és nagyot nyelt.
̶ Mama!
̶ Jól van…
Ám a mondat további része bent szakadt, mert hirtelen lecsapott rájuk egy óriási barna madár. Hatalmas szárnya volt, és elképesztően erős karma. Az anyabagoly kimeresztett karmaival megragadta a fiókát, és vele együtt Alfrédot is, aztán a levegőbe emelte őket. Alfréd sürgősen elengedte a kismadarat, és visszahuppant a földre. Aztán nézte, ahogy a hatalmas bagoly szélsebesen repül haza a fiókájával, boldogan gügyögve neki.
6.
̶ Úgy látom, megvolt a repülés – szólt le a kék filc elefántnak a harkály.
̶ Tényleg, ki gondolta volna – válaszolt Alfréd, aztán nevetve hozzátette. – Bár Konan megmondta, ha igazán akarom, még repülni is tudok. Mit szól majd, ha elmesélem neki! Vagyis…
Lehorgasztotta a fejét. A lába elé meredt, és a füvet rugdalta.
̶ Mi az? – röppent közelebb a harkály.
̶ Szóval, nem tudom elmesélni neki, mert én világgá mentem – felelte a földet bámulva Alfréd.
̶ Nocsak.
̶ Igen… mert megsértődtem. Nagyon undok volt – emelte fel dacosan a fejét az elefánt. Aztán elgondolkodva folytatta. – De már nem is vagyok megsértődve. Lehet, hogy haza kellene mennem?
̶ Hát, ebben nem tudok segíteni – tárta szét a szárnyát a harkály. Visszabújt az odújába, és hamarosan újra hallatszott a kopácsolás.
A kék filc elefánt tétován álldogált az ösvényen. Merre induljon, töprengett.
̶ Alfréd! – kiáltotta valaki, és a fák közül előcsörtetett Konan. – Hála az égnek, hogy végre megtaláltalak.
Odabaktatott az elefánthoz, és szerencsétlen képpel kibökte:
Alfréd rávigyorgott.
̶ Már nem. Néha a barátok is összeveszhetnek, nem igaz?
A barátja megkönnyebbülve bólogatott.
– De mennyire.
– És képzeld, repültem is – újságolta nevetve Alfréd.
Konan értetlenül meredt rá.
̶ Tudod, mit? Majd otthon elmeséled - nyögte ki végül. Aztán oldalba bökte Alfrédot - Kisült az almáspite.
̶ Hurrá! – nevetett az elefánt.
És a két jóbarát sietve elindult hazafelé, hogy megkóstolják a Konan-féle kiváló almáspitét.
Egy közeli fenyőn, a bagolyfészekben pedig álmosan bújt az anyja szárnya alá a megkerült, szöszmöszös fióka.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése