1.
– Gomba – mormolta Suba, az erdei ösvény egy pontjára meredve. Pár
pillanat múlva a fűcsomók közül előszökkent egy jókora, piros kalapos légyölő
galóca. Csak úgy virítottak a fehér pöttyei.
Suba elégedetten bólintott, és visszahúzódott a sombokorba. Aztán
elvigyorodott, amikor meghallotta a tompa puffanást a vastag avaron.
Váratlanul szétnyíltak a bokor ágai, és egy marék bogáncs
záporozott a manó fejére. A legtöbb bele is ragadt kócos, vörös hajába.
Suba mérgesen pattant elő a rejtekéből.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte elképedve, a bogáncsot szedegetve
a hajából. – Én úgy tudtam, a tündérek mindig jól viselkednek.
– Tényleg? – nézett rá ártatlan kék szemmel Csipisz, a megtévesztő
módon aranyhajú tündér. – Akkor is, ha egyes manók gombákat növesztenek eléjük,
hogy elessenek?
Suba zavartan vonogatta a vállát.
– Csak meg akartalak tréfálni – dünnyögte.
– Igazán? – tette csípőre a kezét a tündér.
– Igazán. Mert olyan fenn hordod az orrod. Szóba se állsz velem.
– Még jó, amikor te meg mindig utálatos vagy velem – vágott vissza
felháborodottan Csipisz. – Múltkor is
egy békát raktál a padomba.
Suba elvörösödött. Szinte lángoltak a szeplők az arcán.
– Azért tettem oda a békát, mert kinevettél, amikor elestem a futóversenyen – kiabálta szemrehányóan.
– Én? – csattant fel Csipisz. – Mit képzelsz, a tündérek nem
nevetnek ki senkit.
– De a Perge azt mondta…
– A Perge? Hiszen ő egy világbajnok bajkeverő! Annak örül, ha
összeveszít másokat!
Haragosan néztek farkasszemet.
– Egyébként direkt egy mohapárna elé növesztettem a gombát, hogy
ne üsd meg magad – motyogta végül Suba. – Vicc volt, na.
– Aha, nevettem is – felelte gúnyosan Csipisz. Aztán dühösen mutatott
végig magán. – Nézd, milyen koszos lett a ruhám, amikor elestem! És elejtettem
a sütit is, amit a nagyinak viszek. Azt sem tudom, hova lett a doboz.
Azzal dohogva felrángatta a lecsúszott csíkos zokniját.
Suba behunyta a szemét, lassan körbefordult, és beleszimatolt a
levegőbe. Hamarosan megérezte a cukros illatot.
– Almás süti? – kérdezte.
– Az – bólintott Csipisz. – Én sütöttem. Kicsit bénán néz ki, de azért finom.
– Miért nem varázsoltad?
– Féltem, hogy elrontom – magyarázta Csipisz zavartan, rózsaszín
bakancsával a füvet rugdosva maga előtt.
– Még csak most kezdtük tanulni a varázslást.
– Aha. Hát, én onnan érzem az illatát – mutatta a manó.
– A csalánbokor felől? – bosszankodott a tündér. – Hát onnan meg
hogy szedjem ki? Összecsíp, ha belenyúlok.
– Nyugi. Kipiszkálom egy bottal – mondta Suba, és körülnézett, hol
találna alkalmas letört ágat.
2.
Ekkor a fák közül peckesen előlépdelt egy fura figura. Hatalmasra
nőtt, két lábon járó macskára hasonlított leginkább. Fekete-fehér csíkos volt a
bundája.
– Hé, ti! Nem láttatok erre egy bébisárkányt? – kiáltott oda nekik
kihívó hangon.
– Egy makár? – kérdezte Csipisz halkan. – Mit keres erre?
– Vigyázz vele, veszélyes lehet – súgta neki Suba feszülten, és
megigazította a szemüvegét. Aztán megköszörülte a torkát. – Bébisárkányt
mondtál? Hát ők nem az erdőn túl laknak, Sárkányföldén?
– Szegényke elcsavargott otthonról. Meg akarom keresni, nehogy
baja essen – válaszolta a makár. Mézédes volt a hangja, de a szeme gonoszan
villant.
– Ki gondolná, hogy ilyen jótét lélek vagy – jegyezte meg csípősen
a tündér, mire a manó figyelmeztetően oldalba bökte.
– Ó, én naggyon szeretem a bébisárkányokat – közölte sötét
mosollyal a makár, megvillantva pengeéles fogsorát. – Szóval, láttátok, vagy
nem?
– Nem láttuk – felelte kurtán Suba. Hátat fordított a makárnak, és
felkapott a földről egy ágat. – Gyere, Csipisz, pecázzuk ki azt a sütit.
Amint Suba előhúzta a sütis dobozt a csalánbokorból, ismét megszólalt a makár.
– Ó, süti, nyami! Ide vele!
Csipisz magához szorította a dobozt.
– Egy frászt! A nagyinak viszem – jelentette ki, dacosan felszegve
az állát.
– Add oda neki – tanácsolta halkan Suba. – Nehogy bajod essen.
– Hallgass rá, tündérke – mondta a makár, és lustán kimeresztette
a karmát.
Aztán hirtelen odalódult Csipiszhez, és kikapta a kezéből a
dobozt. Felszaladt vele a közeli bükkfára, és kényelmesen elhelyezkedett egy
vízszintes ágon.
– Add vissza azonnal! – kiabálta mérgesen Csipisz. – Az a nagyié!
Előrántotta a varázspálcáját, és a levegőbe suhintott vele.
– Zsupsz – mondta határozottan.
A makár kicsit megbillent a lehajló ágon, de gyorsan
megkapaszkodott.
– Picike tündérke vagy te még ilyen nagy varázsláshoz – jegyezte
meg gúnyosan vihogva. Aztán felemelte a doboz tetejét, és megszemlélte a
sütiket.
Suba odalépett Csipisz mellé, és megfogta a kezét.
– Három, kettő, egy – számolt halkan.
– Zsupsz! – kiáltották egyszerre.
Az ág meglendült. A makár próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de
hiába. A sütis doboz kiesett a kezéből, ő pedig belehuppant a bükkfa alatt
terpeszkedő jókora csipkebokorba.
Hangosan sivalkodott, ahogy a bundáját megtépték a tüskés ágak, de
végül sikerült kimásznia.
– Ezt megkeserülitek! Találkozunk még! – rázta feléjük az öklét,
aztán villámgyorsan eltűnt a fák között.
3.
– Hozom a botot – mondta megadóan Suba, és újra kipiszkálta a
süteményes dobozt.
Csipisz letelepedett egy kidőlt fatörzsre.
– Gyere, kóstold meg – kínálta Subát. – Nagyinak majd sütök
másikat. Ez totálkáros lett.
A manó már nyúlt volna egy sütiért, de megállt a keze a levegőben.
– Hé! Hallod te is?
Valami fura, csicsergésszerű hang hallatszott egy közeli bokor
felől.
Odalopakodtak, és óvatosan széthajtották az ágakat. A bokor
belsejéből egy nagy kerek szempár nézett rájuk. Egy aprócska, rózsaszínű
bébisárkány szeme.
– Mami – sivította a kicsike sürgetően, amint meglátta őket.
– Pssszt! – intett neki Suba, és idegesen körülnézett. – Még
meghallja a makár.
Lekapta a hátáról a hátizsákot, és a fűbe borította. Aztán gyorsan a zsebekbe gyömöszölte a kipotyogott holmit, az üres zsákot meg a bébisárkány elé tartotta.
– Bújj be ide gyorsan!
A sárkánykölyök gyanakodva nézett rá, aztán előre lendítette a
fejét, és egy apró füstpamacsot fújt rá az orrából.
– Azta! Csipisz, nézd, tüzet akart okádni ránk! – nevetett Suba,
és megcsóválta a fejét. – Korai még neked, Bubukám. Majd megtanulod, ha nagyobb
leszel. Különben sem akarunk bántani. Bújj be ide a zsákba. Hazaviszünk a
mamihoz.
– Mami? - sipogott a kis sárkány reménykedve.
– Na, gyere – Csipisz minden teketória nélkül felkapta, és kicsit
szuszogva beemelte a zsákba.
– Erős vagy, Csipisz – jegyezte meg Suba elismerően.
Csipisz feltűrte a ruhaujját, és nevetve megfeszítette a karját.
– Ezt teszi a kickbox. Te is kipróbálhatnád.
– Én a falmászó csapatban vagyok.
– Az se rossz – bólintott a tündér. Aztán felsegítette Suba hátára
a hátizsákot, és becsúsztatta a kis sárkány mellé a sütis dobozt. – Egyél
belőle, Bubu, ha éhes vagy.
A manó körülnézett.
– Nem látod a makárt?
Csipisz körbefordult, aztán megrázta a fejét.
– Nem. De azért ne arra menjünk – intett arrafelé, ahol a makár
eltűnt.
– De az az ösvény vezet Sárkányföldére.
– Van itt egy másik út is. A nagyi mutatta meg nekem. Valahol itt
lesz…
4.
A keskeny ösvényt alig lehetett észrevenni, annyira benőtte az
aljnövényzet, de végül sikerült megtalálniuk.
– Ez a régi út – magyarázta Csipisz. – Már nem nagyon használják.
Erre hosszabb, de ez is Sárkányföldére vezet.
– Akkor menjünk – mondta Suba, és belépett a fák közé.
Csak lassan tudtak haladni. Kerülgetniük kellett az ösvényre
behajló tüskés bokrokat, a földön nyújtózó földiszeder indák pedig minduntalan
belekapaszkodtak a lábukba. Suba egyszer hasra is esett egy kiálló gyökérben.
Ahogy elhasalt a földön, a bébisárkány hangosan sivalkodni kezdett a
hátizsákban.
– Te csak ne panaszkodj – dorgálta Suba, amint feltápászkodott. –
Te puhára estél.
Csipisz aggódva kinyitotta a hátizsákot, a kis sárkány pedig
mérgesen apró lángnyelvet fújt felé.
– Suba! A Bubu már majdnem tud tüzet okádni – újságolta Csipisz
izgatottan a manónak.
– Az még jól jöhet, ha találkozunk a makárral – bólintott
vigyorogva Suba. Aztán összevonta a szemöldökét, ahogy mögöttük egy bokorban
megreccsent egy ág. – Hallod?
Mindketten füleltek, de most nem hallottak semmit. Óvatosan
indultak tovább. Ahogy eltűntek a kanyarban, a bokrok közül előosont egy sötét
árny, és fellendült egy fa lombjába.
– Nem gondoltam, hogy erre ilyen hosszú lesz – jegyezte meg egy
idő múlva nyűgösen Csipisz.
– Mesélek vicceket, úgy jobban telik az idő – ajánlotta
készségesen Suba. – Például melyik a legsavanyúbb állat?
– Mi van? – nézett rá értetlenül a tündér.
– Találós kérdés: melyik a legsavanyúbb állat?
– Fogalmam sincs – vont vállat Csipisz, és megtörölte a homlokát.
– Hát a citrom héja! Érted? A citrom hééééjjjjaaaa – és a térdét
csapkodva nevetni kezdett. Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést, és azt mondta
– Húha!
5.
Egy jókora szikla zárta el előttük az utat.
– Hát ezért nem használják ezt az utat – jegyezte meg Suba. – Nem
tudjuk kikerülni?
– Nem, itt biztosan nem tudunk keresztül vágni – mutatta Csipisz
az ösvény két oldalán a sűrű bokrokat. Aztán hozzátette – Én át tudok repülni
fölötte. De te hogy jutsz át? És Bubu?
– Hát, a falmászó edzésen magasabbra is felmentem már – jelentette
ki Suba. – Igaz, akkor nem vittem Bubut a hátamon. Azért megpróbálhatom…
Odaállt a szikla elé, és elkezdett ügyesen felfelé kapaszkodni. Ám
alig indult el, mikor a kis sárkány váratlanul kidugta a fejét a hátizsákból.
Ijedten felpillantott a sziklára, és nyugtalanul sipogva mocorogni kezdett.
– Maradj nyugton Bubu! – kiáltotta a manó, de hiába. A kis sárkány
egyre rémültebben forgolódott a zsákban.
Suba igyekezett tartani magát, de egyszer csak elvesztette az
egyensúlyát. Megbillent, és hiába próbált megkapaszkodni, kezdett sebesen
visszacsúszni a sziklán. Csipisz sietve felröppent, és elkapta a hátizsákot,
hogy lassítsa őket.
– Kösz, Csipisz. Hát, ez így nem megy. Még jó, hogy nem voltunk
magasabban – dünnyögte Suba, mikor leértek a szikla tövébe. Aztán gyászos
arccal megszemlélte a szakadást a farmerja térdén. – Ezért nem dicsérnek meg
otthon.
Csipisz közben a bébisárkánynak magyarázta:
– Bubukám, fel kell mennünk a sziklára. Nem lesz semmi bajod, ne
félj. Suba felvisz a hátizsákban. Jó?
A kis sárkány figyelmesen hallgatta, aztán határozottan megrázta a
fejét.
Suba és Csipisz tanácstalanul nézett egymásra.
– Te Csipisz, hát a sárkányoknak is van szárnya. Nem tudna Bubu
felrepülni veled?
– Kicsi még – tárta szét a kezét a tündér. – Az ekkora sárkányok
még nem repülnek.
Gondterhelten törték a fejüket. A kis sárkány csendben figyelt.
6.
– Ha volna kötelünk… – szólalt meg egyszer csak Csipisz.
– Hát nálam mindig van kötél! – rikkantotta Suba. – Itt kell
lennie, valamelyik zsebben.
Beletúrt a hátizsák zsebeibe, és kiszórt mindent a földre.
– Itt van! – emelte fel diadalmasan az összetekert kötelet, aztán
sietve visszagyömöszölte a többi holmit.
Odamentek a bébisárkányhoz, és Suba türelmesen magyarázni kezdte.
– Figyelj, Bubu, te jól bebújsz a hátizsákba, nem nézelődsz, mi
meg ügyesen felhúzunk a szikla tetejére. Jó?
A kis sárkány tétovázott.
– Közben ehetsz egy kis sütit – tette hozzá Csipisz. A
sárkányfiókának felcsillant a szeme, és bólogatni kezdett.
– Akkor én rákötöm a kötelet a hátizsákra –sürgölődött Suba.
– Én meg felviszem a másik végét oda – mutatta a szikla tetején a
kiszögellést a tündér. – Ott átvetem, és
ledobom neked.
Csipisz néhány szárnycsapással fellebbent a szikla tetejére, és a
kiálló darabon átvetette a kötelet. Alaposan megvizsgálta, nem csúszik-e le
onnan, ha Suba meghúzza lentről, de mindent rendben talált. Úgyhogy lekiabált:
– Húzzad!
A hátizsák lassan elindult felfelé a szikla oldalán. Suba óvatosan
húzta a kötelet, Csipisz meg tartotta a hátizsákot, mellette lebegve.
– Bubu hogy van? – kiáltott fel neki Suba.
– Eszi a sütit – nevetett Csipisz. – Hallom.
Már majdnem a szikla tetején jártak, amikor Suba váratlanul
felkiáltott.
– Hé, mi van ott fent? Nem tudom húzni.
– Van egy kis baj – válaszolt aggódva Csipisz – Elakadtunk.
Egy kiugró párkány alatt elakadt a hátizsák. Csipisz próbálta
átbillenteni a peremen, de hiába erőlködött, nem sikerült. Aztán támadt egy ötlete, és lekiabált a
manónak.
– Várj, Suba, most ne húzd! Majd szólok.
Sietve bebújt a hátizsák meg a szikla közti résbe, és felhúzott
lábával, ahogy a kickbox edzésen tanulta, erélyesen meglódította a zsákot.
– Húzd! – kiáltotta, és a hátizsák, benne a rémülten sivalkodó
sárkánykölyökkel, átbukdácsolt a peremen. Aztán Csipisz minden erejét
összeszedve felrántotta a szikla tetejére.
– Maradj a zsákban, Bubu, mindjárt jön Suba is – mondta, fáradtan
lezökkenve a kőre. Aztán lehasalt, és a szikla pereme fölött kidugva a fejét
aggódva figyelte, ahogy Suba felkapaszkodik hozzájuk. Amikor felért, a kis
sárkány harsány rikkantásokkal fogadta. Suba rávigyorgott.
– Gyere, Bubu! – mondta, és ismét felkapta a hátizsákot – Lássuk,
hogy jutunk le.
7.
Kiderült, hogy könnyebb lesz, mint gondolták, mert a szikla másik
oldalához a viharban kidőlt terebélyes fa támaszkodott. Annak a lombjába
kapaszkodva, a törzsén óvatosan araszolva baj nélkül leértek. Hamarosan
megtalálták a keskeny ösvény folytatását is, és fürgén indultak tovább.
Csakhogy egy kanyar után az ösvény kettéágazott.
– Hát, most merre? –
tanácstalanul néztek egymásra.
– Bubukám, nem tudod, merre van a mami? – kérdezte Csipisz a
hátizsákból kikandikáló sárkánykölyköt, de az csak szomorúan megrázta a fejét.
– Mami – sipította.
– Elviszünk a mamihoz – bíztatta Suba. – Csak előbb kitaláljuk,
merre menjünk.
Ahogy tanakodtak, egyszer csak lehuppant eléjük egy fa lombjából a
makár. A kis sárkány ijedten behúzta a hátizsákba a fejét.
– Nocsak, nocsak – mondta gúnyosan a makár. – Hát ismét
találkozunk.
– Követtél minket? – kérdezte haragosan Csipisz.
– Dehogy. Csak puszta véletlen, hogy éppen erre járok – játszotta
a makár a sértettet. Aztán abbahagyta a színlelést, és ráförmedt Subára. – Na,
ide a sárkánybébit! Tudom, hogy ott rejtegetitek a hátizsákban.
– Egy frászt adjuk oda! – kiáltotta szikrázó szemmel Csipisz, Suba
pedig behátrált egy sűrű, tüskés bokorba.
– Elég volt a játszadozásból! – ordította most már dühösen a
makár. Felkapott a földről egy vastag husángot, és fenyegetően hadonászva, Suba
felé indult.
Csipisz odapattant kettőjük közé, és egy jól irányzott rúgással
messzire röpítette a husángot. Aztán megsuhintotta a szárnyát, egy kicsit
felemelkedett a levegőbe, és kétszer villámgyorsan orrba bokszolta a makárt. Az
fájdalmasan feljajdult, és egy pillanatra az orrához kapta mindkét kezét. Majd
gonosz vigyorral kimeresztette a karmát, és ismét Suba felé lódult volna.
Ám ekkor a manó háta mögül hatalmas lángcsóva csapott elő. Átsüvített a levegőn, és közvetlenül a makár lába előtt csapódott a földre. A makár dermedten állt. Rémületében mozdulni sem bírt. Amikor azonban a második lángcsóva a füle hegyét pörkölte meg, visítva odakapott, aztán sarkon fordult, és sikítozva elrohant a fák között.
– Azta, Bubu, ezt nevezem! – rikkantotta vidáman Suba.– Mondtam
én, hogy előbb-utóbb megtanulod!
Majd Csipiszre pillantott, aki sápadtan meredt valamire a háta
mögött. Suba csodálkozva megfordult, és leesett az álla. A tüskés bokor mellett
egy hatalmas, sötétlila sárkány állt. Az orrából még mindig füst szivárgott, és
valami különös csikorgó hangot hallato tt.
A sárkánybébi kidugta a fejét a hátizsákból, és boldogan
rikoltotta:
– Mami!
Az anyja felkapta, magához szorította, aztán egy-két
szárnycsapással a levegőbe emelkedett. A kis sárkány kikukucskált az anyja keze
közül, és vigyorogva integetett Subának meg Csipisznek. Aztán az anyja még
magasabbra emelkedett, és eltűntek a fák koronája felett, Sárkányfölde
irányában.
8.
A tündér és a manó tátott szájjal bámult utánuk. Szólni sem
tudtak. Aztán egy idő múlva Suba megszólalt:
– Na, erre muszáj enni egy sütit. Gyere, nézzük meg, hagyott-e
valamit Bubu.
Lekapta a hátáról a hátizsákot, előhúzta a sütis dobozt, és
megszemlélte a tartalmát.
– Ebben már csak romok vannak – jegyezte meg lehangoltan. Aztán
elvigyorodott. – Te Csipisz, szerintem ezt már nem lehet elrontani.
Kipróbálhatnád a varázslást.
A tündér bólintott.
– Na, jó. Add ide.
Előhúzta a varázspálcát, egy kicsit meglóbálta, és közben, kissé
bizonytalanul, valami varázsigét mormolt.
Aztán kinyitotta a dobozt, és a manó elé tartotta. Két, nem túl szép, de
jókora almás süti illatozott benne.
– Elég csálé lett – állapította meg a tündér kissé csüggedten.
Suba nevetett.
– Nem baj, Bubukám, majd megtanulod. És legalább jó nagy.
Elvehetem az egyiket?
– Persze.
Letelepedtek egy kidőlt fatörzsre, és nekiláttak.
Igyekeztek, nehogy megint arra vetődjön egy makár, vagy egy
sárkány, vagy valami más, és ismét megzavarja őket.
A nap szépen sütött, az erdő lakói jártak-keltek körülöttük a
dolguk után, ők pedig nagy egyetértésben, elégedetten, az utolsó morzsáig
elfogyasztották a kissé csálé, de amúgy jóízű almás sütiket.
cuki 🙂
VálaszTörlés