Leó pókhálója

Az öreg keresztespók megvakarta a fejét.

– Mi a csudát kezdjek az ifjú Leóval – gondolta tanácstalanul.

Amália, a húga küldte el hozzá az unokaöccsét, hogy tanítsa meg hálót szőni, mivel nincs apja a gyereknek, akitől tanulhatna.

Leó jó gyerek, csak álmodozó, mondta az anyja, aki azt remélte, hogy majd a nagybátyja mellett talán megiperedik.

Ám ennek eddig nem sok jelét adta a fiú. Pedig olyan jó kiállású póklegény. Hosszú karma kiváló a hálószövéshez, és jó széles a potroha, amiből a pókfonál jön. Kifejezetten hálószövő alkat. Akkor mi lehet a baj, töprengett Gáspár.

Oldalra sandított, a galagonyabokor ágán gubbasztó unokaöccsére. Most is csak üldögélt, és bámult maga elé. Pontosabban azt a harangvirágot bámulta ott a tisztás szélén. Mintha még sosem látott volna ilyet.

Szó, ami szó, gondolta az öreg, szép az a harangvirág, sudáran szökik magasba a szára, haragos zölden lépegetnek rajta fölfelé

a levelek, a virág selymes szirma meg olyan, mint alkonyattájt a nyári ég. De hogy így elmerüljön benne a gyerek…

– Leó! – szólította meg.

A fiú összerezzent, aztán kelletlenül a nagybátyja felé fordult.

– Tessék, Gáspár bácsi.

– Fiacskám, nem akarnál gyakorolni egy kicsit? Hátha belejössz. Van még régi lyukas hálóm bőven, amit megfoltozhatnál.

– Ügyetlen vagyok, Gáspár bácsi – felelte Leó –, nem tudok hálót foltozni. Múltkor is milyen csúnya lett. Tiszta gubanc meg csomó volt az egész. Ráadásul én is majdnem benne ragadtam.

Azzal lehorgasztotta a fejét.

Ez igaz. Gáspárnak kellett kiszabadítania. Ilyet sem pipált még.

Pók, aki benne ragad a saját hálójában. Hát mivé lesz a világ?

– Jól van – legyintett lemondóan. – Akkor csak nézelődj. Figyeld, ahogy nő az a harangvirág. Én meglátogatom Kaszás pók barátomat a ligetben. Úgy elverem dominóban, hogy csak úgy pislog. Igaz – tette hozzá csendesebben –, eddig még mindig ő vert el engem. De ma én fogok győzni, érzem a csápjaimban.

És büszkén kidüllesztette a mellét.

Leó figyelte, amint a nagybátyja távolodik. Hirtelen arra gondolt, talán most megpróbálhatná. Eddig még senkinek sem mert beszélni az álmáról. Így is gúnyolták. De érezte, hogy tudna ő hálót szőni, tudna bizony, csak nem olyat, mint a többiek. Azért volt olyan ügyetlen, mert nem volt hozzá kedve, hogy öreg hálókat javítgasson. Ő alkotni akart. Olyan hálót szőni, amilyet még nem látott a világ.

Egészen izgatott lett. Egy darabig csak téblábolt, aztán merészen belevágott.

Az elején úgy csinált mindent, ahogy Gáspártól látta: hosszú szálat feszített ki két ág között, aztán megcsinálta a háló keretét. Ezután jöttek a küllők.

Kicsit távolabbról kritikusan megszemlélte.

– Elmegy – gondolta.

És akkor igazából nekilátott. Megszűnt körülötte a világ. Megszállottan szőtte a hálóját. Fényesen siklott a fonál, az ujjai táncoltak, a karmával úgy hadonászott, mintha láthatatlan ellenséggel kardozna. És amikor elkészült a mű, Leó fáradtan hátralépett, és megtörölte a homlokát.

– Azannya, púpos! – harsant fel mögötte egy kiáltás. – Leonárd, ó, de szép hálót szőttél, fiam.

Gáspár tátott szájjal bámulta az unokaöccse alkotását.

A háló olyan volt, mint valami finom csipke, a közepében pedig – ó, a közepében ott díszelgett a szép lila harangvirág képe. A szára sudáran szökött az égre, a levelek egymás fölött kapaszkodtak, a selymes szirma pedig szinte meglebbent a szélben.

– Művész vagy, fiam. De az ám. Megmondom anyádnak, írasson be a Pókművészeti Akadémiára. Én állom a taníttatásodat. Ezt a kincset fejleszteni kell. Büszke vagyok rád, Leó.

– Köszönöm, Gáspár bácsi – felelte fülig érő szájjal Leó. – A keretet úgy csináltam, ahogy tanította.

– Láttam, fiam, csak nem akartam mondani – legyintett az öreg. – Olyan, mint a szénaboglya. De hát – tette hozzá kacsintva – nem lehet minden tökéletes.

És vigyorogva hátba veregette Leót.

-------------------- 

Palásthy Ágnes: Elrabolták a siklót című könyvéből (Könyvmolyképző Kiadó 2015.) Illusztrálta: Szőnyi Gergely