Palásthy Ágnes: A királylány és a farkas

 

A királylány fürgén leugrott a piros kerékpárról, amikor elérte az erdőt. Megtanulta már a saját kárán, hogy innen jobb tolni a bringát egy darabig. A vastag avartól nem látszott ugyan, de az ösvényen alattomos szikladarabok álltak ki a földből, meg az öreg fák göcsörtös gyökerei. Könnyen elbotolhat, sőt, el is hasalhat bennük a gyanútlan erdőjáró. Bíborka ugyan megúszta pár csúnya horzsolással, amikor egyszer elvágódott az erdei ösvényen a kerékpárjával, de azért itt csak gyalogosan vág át azóta.

Jókedvűen lépkedett az ösvényen, és kíváncsian nézelődött. Fölötte két szarka veszekedett hangosan egy ágon, később egy nyúl rohant át lélekszakadva az ösvényen előtte.

Mikor a tisztáshoz ért, a királylány óvatosan kikerült egy elszántan előre igyekvő csigát, és megigazgatta a kerékpár csomagtartóján a hátizsákot. Innen már kerekezhet tovább, eddig tartott a nehéz terep.

Már éppen felült volna a nyeregbe, amikor valami fura hangot hallott. Mintha valaki keservesen  nyögött volna.

A kis tisztás egyik oldalán tüskés bokrok alkottak sűrű falat. Úgy tűnt, onnan jön a hang. Bíborka óvatosan elindult a bokrok felé. Amikor odaért, hangosan megszólalt:

̶  Van itt valaki?

 ̶  Van, van! Na, végre!  ̶  jött a válasz sietve. – Nem segítenél kijutnom innen?

Bíborka lehasalt, és bekukucskált az ágak között. Majd villámgyorsan felpattant, és azt mondta.

 ̶   Húha!

A bokor túloldaláról hatalmas nyögés volt a válasz. Aztán megszólalt egy siránkozó hang.

 ̶   Kérlek, segíts rajtam. Teljesen belegabalyodtam ebbe a tüskebokorba. Nem tudok egyedül kimászni.

 ̶   Nem - nem! – felelte határozottan Bíborka, és megrázta a fejét, bár ezt valószínűleg nem lehetett látni a bokor túloldalán. – Szó sem lehet róla.

 ̶   De hát miért nem? - kérdezte elkeseredetten a másik.

 ̶   Még kérded? Hát te egy farkas vagy! Egy akkora farkas, amekkorát én még nem is láttam. Sőt, azt hiszem, nem is akarok ilyen közelről. Úgyhogy én felhúzom a nyúlcipőt.

̶   Ne hagyj itt – rimánkodott a farkas. – Nem bántalak. Nem vagyok én olyan. Senkit sem bántok.

De Bíborka ezt már nem hallotta. Felkapta a kerékpárját, a nyergébe pattant, és őrült sebességgel kezdett pedálozni az ellenkező irányba. Ám az első kanyar után egyre lassabban tekert, végül teljesen megállt. Tépelődött magában. Bíborka jószívű királylány volt, ha tehette, segített mindenkinek. De mégis, egy farkas… egy ekkora farkas… Tanácstalanul töprengett. Végül bosszúsan legyintett, és visszafordult az ösvényen.

A tisztáson lefektette a fűbe a biciklijét, és odasétált a tüskés bokrokhoz.

 ̶   Khm – köszörülte meg a torkát.

 ̶   Na, csakhogy – jegyezte meg undokul a farkas – Mi tartott ilyen sokáig?

 ̶   Hé, örülj, hogy visszajöttem! – fortyant fel Bíborka. – Akár el is mehetek.

 ̶   Jóvanna – motyogta a farkas. – Örülök.

 ̶   Egyáltalán, hogy kerültél oda? – érdeklődött Bíborka, és kihúzta sűrű, göndör hajából az egyik fésűt, amivel a frizuráját próbálta rendben tartani.

 ̶   Elcsavargott egy birka a nyájtól, azt kerestem.

Bíborkát elöntötte a méreg.

– Áhá! Meg akartad enni azt a szegény kis barit, igaz? – kiáltotta, ökölbe szorított kézzel hadonászva. ̶  Szégyelld magad! Már sajnálom, hogy visszajöttem.

Azzal visszatolta a hajába a fésűt.

- Ugyan már! – fakadt ki a farkas. – Mivel enném meg, könyörgöm? Idenézz!

Azzal erőlködve kidugta a fejét a bokor alól, és kitátotta a száját. Teljesen fogatlan volt.

 ̶   Egy fogam sincs, látod? Egy se. Mind kihullott. Megöregedtem. Fogatlan oroszlán vagyok én már – jelentette ki szomorúan.

Szegény feje, olyan öreg, már azt is elfelejtette, hogy ő farkas, gondolta magában Bíborka, és megsajnálta. Hason kúszva bemászott a bokor mögé, és nekiállt kifésülni a farkas bozontos bundáját, hogy kiszabadítsa az öreg jószágot a tüskék közül.

 ̶   De akkor mit akartál a birkával? – kérdezte.

 ̶   Az utóbbi időben a pásztor mellett dolgozom – felelte a farkas, aztán feljajdult. ̶  Hé, ez fájt!

 ̶   Nyughass – szólt rá Bíborka  ̶ , ne ficánkolj. Szóval a pásztor mellett dolgozol.

– Igen. Segítek neki együtt tartani a nyájat. Ő meg főz nekem finom pásztor tarhonyát. Mindenki jól jár.

Felszisszent.

 ̶   Sajnálom – mentegetőzött Bíborka –, nagyon kócos a bundád. Folytasd csak.

 ̶   De ez a rakoncátlan kis fiatal kos állandóan elcsavarog. Nem győzöm hazaterelni. Múltkor majdnem beleesett a patakba. Sok bajom van vele – ingatta panaszosan a fejét. – Öreg vagyok én már ehhez.

 ̶   Na, kész vagyunk – jelentette ki a királylány – Kimászhatsz a bokor alól.

A farkas megköszönte a segítséget, aztán nyögdécselve előmászott, és megemelte az ágakat, hogy segítsen Bíborkának kibújni.

 ̶   Csak tudnám, most hová ment ez a kalandor – morfondírozott aztán hangosan. – A sírba visz ez a bárány.

 ̶   Várj csak – csapott a homlokára Bíborka. – Mintha ott a patak túlsó partján láttam volna valami fehéret.

 ̶   Ajjaj – sóhajtott a farkas – a pataknál? Ez kemény lesz. Nekem víziszonyom van.

Bíborka odavezette a farkast, ahol a fehér foltot látta a tisztás felé jövet. Valóban a fiatal kos volt az. Ott toporgott a patak túlpartján, panaszosan bégetve.

 ̶   Boldizsár – szólt át neki a farkas –, már megint? Hát hogy mentél át oda? És most hogy hozzalak vissza?

 ̶   Majd én átmegyek érte – ajánlkozott a királylány. Vigyorogva hozzátette – Nekem nincs víziszonyom.

A farkas sértődötten vonogatta a vállát. Aztán megrázta a fejét.

- Nem olyan egyszerű ám – magyarázta.  ̶  Megáradt a patak, és most erős a sodrása. Veszélyes lehet.

Hallgattak, nézték a máskor szelíden csordogáló patakot, és törték a fejüket.

 ̶   Mintha feljebb volna egy gázló – gondolkodott hangosan Bíborka. ̶  Keressük meg. Gyere te is, Boldizsár.

Elindultak felfelé a patak mellett. A megszeppent fiatal kos engedelmesen követte őket a túlsó parton. Kis idő múlva meg is találták a gázlót. A jókora kövek ugyan most víz alatt voltak, de így is át lehetett kelni rajtuk.

 ̶   Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét a farkas – még valami bajod esik. Mégiscsak egy lány vagy…

Bíborka csípőre vágta a kezét, és paprikapirosan kiabálta:

 ̶   Na és? A lányok is meg tudnak csinálni mindent, amit a fiúk! Majd mindjárt meglátod!

Azzal már indult volna.

A farkas felkapott egy erős botot, ami az avarban hevert.

 ̶   Hé, legalább ezt vidd magaddal!

Bíborka zsörtölődve átvette a vastag botot. Óvatosan le-ledöfte a patakmederbe, és rátámaszkodott, amint egyik szikláról a másikra lépdelt. Mikor átért, a kis bárányt tűzoltó fogással, kissé szuszogva a vállára lódította. Megfordult, és bal kezével a barit tartva, jobb kezével a botot markolva, elindult visszafelé a gázlón.

Már majdnem elérték a partot, amikor a bot vége letört. Bíborka megbillent, a csúszós sziklán térdre esett, és egy felcsapó hullám kikapta a kezéből a kis kost. A bárány a patakba pottyant. Kétségbeesetten kapálózott, úszni próbált, de egyre távolabb sodródott a gázlótól.

 ̶   Boldizsár! – kiáltotta Bíborka, és a vízbe vetette magát. Jó úszó volt, de a megáradt patak sodrása őt is magával ragadta, amint félig úszva, félig gázolva a bárány után igyekezett.

Boldizsár gyapja kezdett megtelni vízzel, és lehúzta a bárányt, aki egyre nehezebben tudta a víz fölött tartani a fejét, és rémülten bégetve rúgkapált.

Bíborka minden erejét megfeszítve próbálta utolérni. Már majdnem sikerült, amikor jött egy alattomos hullám, ami őt is a víz alá nyomta. Mire kikecmergett alóla, Boldizsár már megint messzire sodródott.

A farkas nyakán felborzolódott a szőr rémületében.

 ̶   A nemjóját! – kiáltotta.

Inaszakadtából kezdett loholni a part mentén lefelé. Átcsörtetett néhány bokron, átugrált pár ledőlt fatörzsön, egyszer el is hasalt, ahogy fejvesztve igyekezett előre. Mikor utolérte Bíborkát meg a fiatal kost, nem állt meg, hanem tovább rohant előre, oda, ahol két oldalról egy-egy lapos szikla nyúlt be a vízbe, leszűkítve a patakmedret.

 ̶   Ó, jaj, hogy én hogy utálom ezt – kiabálta a farkas. – Rosszul leszek, ha csak a vízre nézek.

De nem tétovázott. Vett egy mély lélegzetet, behunyta a szemét, és a patakba vetette magát. Küszködve oda gázolt a két sziklához, kitárt kezével megragadta őket, saját testével zárva el az utat. Hamarosan neki is sodródott Boldizsár.

 ̶   Hé, fiacskám, de jó súlyban vagy – jegyezte meg a farkas, erősen szorítva a két sziklát – Kapaszkodj belém.

Sebesen közeledett feléjük Bíborka is, és a farkas behunyt szemmel várta a becsapódást. Ám Bíborkának az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy öreg fűzfa vízbe lógó gyökerét.

 ̶   Én itt kimászok, és elveszem a bárányt – kiáltotta a farkasnak, aki megkönnyebbülten bólintott. Szólni egyelőre nem tudott, megint elővette a víziszony.

A gyökerekbe kapaszkodva Bíborka ügyesen felhúzta magát a partra, aztán odafutott a lapos sziklához. Ráhasalt, odakúszott a farkas mellé, és kissé nyögdécselve felemelte a sziklára a bárányt. Aztán a kezét nyújtotta a farkasnak, és felsegítette.

Egy ideig mindhárman ott hevertek, kimerülten lihegve, a sziklán. Aztán a farkas kimászott a partra, maga előtt terelve Boldizsárt. Bíborka pedig négykézláb kúszva követte őket.

Mikor a partra értek, a fiatal kos remegő lábakon, megszeppenve álldogált, a farkas és Bíborka pedig szótlanul lerogyott a fűbe.

Végül a farkas megköszörülte a torkát.

 ̶   Köszönöm, hogy segítettél – mondta. ̶  Lány létedre…

Aztán Bíborka mérges pillantását látva, sietve hozzátette:

 ̶   Csak vicceltem! Csak vicceltem!

Bíborka elvigyorodott.

 ̶   Te meg hogy lubickoltál már, víziszonyos létedre.

A farkas hahotázva nevetett.

Amikor kipihenték magukat, visszaballagtak a tisztásra.

 ̶   Hát, nekünk mennünk kell – mondta a farkas – Viszlát.

Azzal a bárányt maga előtt terelve elindult a rétre.

 ̶   Viszlát – integetett nekik a királylány. Amikor eltűntek a fák között, felpattant a piros kerékpárra, és szélsebesen kerekezett tovább a nagyijához, aki egy apró, de takaros kis várban lakott az erdőn túl, és már biztosan türelmetlenül várta az unokáját.