Szőnyegmesék 4.

Rozi a szobája padlóján feküdt, a szőnyegen, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép, napraforgós ágyában is, de a délutáni alváshoz a puha, zöld játszószőnyeget jobban szerette.

Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett. De nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás, gondolta.

Egy kicsit fészkelődött. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt.

Egyszer csak valami fura hangot hallott. Mintha hangosan zokogna valaki. Csodálkozva kinyitotta a szemét, és felült a kakukkfűtől illatos réten.

Nyújtogatta a nyakát, nézelődött jobbra-balra, de nem látott senkit. Most a sírást sem hallotta. Fülelt még egy kicsit, aztán vállat vont. Talán tévedett.  Felállt, és leporolta a nadrágjáról a rátapadt fűszálakat. Épp azon gondolkodott, merre menjen, amikor újra meghallotta a hangos hüppögést.

Kíváncsian elindult a hang irányába, egy terebélyes galagonyabokor felé. Amint megkerülte a bokrot, egyszer csak meglátott egy nála alig idősebb fiút. Vagyis tulajdonképpen csak a kócos vörös haját látta, mert a fiú a fűben ült, és lehajtott fejjel, hangosan sírt.

-- Szia – guggolt elé Rozi. – Miért sírsz?  Talán rád nézett a kakas?

Ez a nagyapja kedvenc mondása volt, és Rozi nagyon viccesnek találta. De a fiú nem nevetett. Amint Rozira nézett, nagy könnycseppek gördültek le a szeplős arcán.

-- A sárkány – nyögte ki, aztán újra hüppögni kezdett.

-- Egy sárkány? – képedt el Rozi. – Rád nézett egy sárkány?

-- Dehogy – ingatta a fejét a fiú, és halványan elmosolyodott. – Sárkány csak a mesében van.

-- Én is úgy tudom – felelte töprengve Rozi, és lehuppant a fűbe.

-- Elveszett a sárkányom – sóhajtott fel a fiú, és az öklével megdörgölte a szemét.

-- Papírsárkány – tette hozzá –, tudod, ami repül a levegőben.

-- Ahaaa, tudom – intett Rozi. - Nekem is csinált a papám. Újságpapírból.

A fiú bólintott.

-- Abból van az enyém is. És krepp papír a farka. Gyönyörű színes.

-- Milyen színű? – érdeklődött komolyan Rozi. Az ő sárkányának újságpapírból volt a farka is.

-- Piros, meg kék, meg zöld, meg sárga. Ezek a színek voltak otthon.

Rozi megilletődve hallgatott.

-- És elveszett? – kérdezte aztán sajnálkozva.

-- Elvitte a szél. Kitépte a kezemből a zsinórt.

-- Azért sírsz?

-- Már nem sírok – felelte a fiú szipogva. Aztán megkérdezte:

-- Nincs véletlenül egy zsebkendőd?

-- De van – pattant fel Rozi, és beletúrt a zsebébe. – Kettő is van, az egyik teljesen tiszta. Tessék.

Előhúzott egy piros kockás zsebkendőt, és a fiú elé tartotta. Az megtörölte a szemét, aztán alaposan kifújta az orrát. Végül összehajtogatta a zsebkendőt, és tanácstalanul forgatta a kezében.

-- Neked adom – jelentette ki Rozi sietve.

-- Kösz.

A fiú elrakta a zsebkendőt, és feltápászkodott a fűből.

-- Egyébként én Berci vagyok - mondta.

-- Én meg Rozi - felelte a kislány mosolyogva.

Ekkor hirtelen megzörrent a közelben egy bokor.

-- Mi volt ez? – kérdezte Rozi kicsit riadtan.

-- Valami van a bokorban - felelte Berci.

-- Lehet, hogy egy vaddisznó – nyelt nagyot Rozi. – Én félek a vaddisznótól.

Berci megnyugtatta.

-- Ne félj, majd én megvédelek. Én már majdnem iskolás vagyok.

Óvatosan a bokorhoz lépett, és bekukucskált.

-- Nincs itt semmi – szólt hátra Rozinak.

Ám ekkor ismét megzörrentek az ágak. A bokorból előröppent egy madár, és letelepedett egy felső ágra. Különös madár volt. A csőre két oldalán valami piros szál lógott, mint valami fura bajusz.

Berci meglepetten hátralépett, aztán megbotlott, és elterült a fűben. Onnan kiabálta izgatottan.

-- Ez egy piros papír a sárkányomról!

-- Igazán? – álmélkodott Rozi. - De hogy került a bokorba?

-- Biztos leszakadt róla, mikor erre fújta a szél.

-- A madár meg elviszi a fészkébe, igaz? Piros Mikulás fészke lesz.

Jót nevettek.

A madár félrehajtotta a fejét, és fekete gombszemével gyanakodva figyelte őket. Aztán egyszer csak elrugaszkodott a bokor tetejéről, és elrepült a közeli erdő felé. Hamarosan eltűnt a fák között.

A gyerekek néztek utána. Aztán Rozi hirtelen meglátott valami libegő kék szalagot egy távolabbi bokor ágán.

-- Te Berci, nézd csak! Arra vihette a szél a sárkányodat. Menjünk utána!

Felkerekedtek, és elindultak a madár nyomában. Ahogy a kis erdő felé közeledtek, egyszer csak hangos kopácsolást hallottak, és vidám füttyszót. Aztán hamarosan megláttak egy nagy bajuszú, köpcös kis embert, aki egy létrán állva éppen valami táblát szögezett fel egy oszlopra, és miközben lelkesen, de kissé hamisan egy slágert fütyült.

-- Jó napot kívánok – köszöntek neki.

-- Jó napot nektek is – válaszolta mosolyogva a rozmárbajszú ember. – Mi járatban erre, ahol a madár sem jár?

-- Egy madár éppenséggel erre járt – jegyezte meg Berci tudálékosan –, és magával vitte a piros szalagot is a sárkányomról.

A köpcös kis ember meglepett képet vágott. Abbahagyta a kopácsolást, és lemászott a létráról.

-- Hát ez nagyon érdekes történet lehet. Elmeséled nekem? Engem különben Kázmérnak hívnak – mondta, és nyújtotta a kezét. – Hát ti kik vagytok?

-- Én Rozi vagyok – felelt a kislány, és kezet rázott Kázmérral - Örvendek.

-- Én meg Berci. Már majdnem iskolás vagyok.

-- Derék dolog – bólintott komolyan Kázmér.

Aztán megkérdezte:

-- Szóval hogy volt ezzel a madárral, meg a sárkánnyal? Amíg elmeséled, szusszanok egy kicsit.

Hátizsákjából előhúzott egy óriáskiflit, és a gyerekek felé kínálta.

-- Kértek egy kis kiflit?

Rozi nagyot nyelt. Hirtelen nagyon éhes lett. Berci is buzgón bólogatott.

Kázmér elosztotta három felé a jókora kiflit, és jóízűen enni kezdtek.

Berci közben elmesélte, mi történt a sárkányával.

-- Szóval színes papírból volt a farka? – kérdezte Kázmér elgondolkodva. - Valami színeset láttam ott beljebb az erdőben, az egyik nyárfa csúcsán. Talán a te sárkányod lesz az. Nézzük meg.

Felrakta a létrát, meg a nehéz szerszámos ládát a fűben heverő biciklijére, és a biciklit tolva elindult az ösvényen. A két gyerek ballagott mellette.

-- Neked ez a munkád, Kázmér? – kérdezte Rozi. – Táblákat raksz ki az erdőben?

-- Nem – nevetett a férfi -, ezt csak a szabadidőmben csinálom. Az erdőjáró csoportunkkal táblákat rakunk ki, hogy a kirándulók ne tévedjenek el. Amit most szögeltem fel, az a Farkas-forráshoz mutatja az utat. Voltatok már ott?

-- Én sajnos még nem – rázta meg Rozi a fejét. - És te, Berci?

De a fiú nem felelt. Széles mosollyal egy magas fa tetejére mutogatott.

-- Ott a sárkányom – jelentette ki boldogan. – Megismerem.

-- De jó! – mondta ragyogó arccal Rozi. – Megvan a sárkány!

-- De hogy szedjük le? – kérdezte Berci gondterhelten.

-- Hohó! – szólalt meg Kázmér. – Hát itt van az én ügyes kis létrám.

Nekitámasztotta a létrát a széles fatörzsnek. Kényelmesen felért az alsó ágakig.

-- Onnan meg majd szépen felmászok – mondta. – Mint a mókus. Csak figyeljetek!

A két gyerek lélegzet visszafojtva figyelte, amint a kis köpcös ember egyre magasabbra mászik a nyárfán. Végül elérte a fa csúcsában fennakadt papírsárkányt. Ügyesen kiszabadította, aztán a zsinórral a hátára kötötte, és elindult vele lefelé.

-- Vigyázz, Rozi, leugrom! – kiáltotta. – Hallod? Rozi!

Rozi kinyitotta a szemét. Anyu ébresztgette a játszószőnyegen. A nyitott ajtón át behallatszott, ahogy Apa a verandán valami slágert fütyül, egy kicsit hamisan.

Rozi felpattant, és nevetve elindult a veranda felé. Az ajtóban visszafordult, és azt mondta:

-- Anyu, vasárnap menjünk kirándulni a Farkas – forráshoz, jól van?   
Aztán eszébe jutott valami, és fülig érő szájjal hozzátette:

- Sárkányt is vigyünk.

Elrabolták a siklót - a könyv

 Így fog kinézni a könyv, ezt kell majd a boltokban keresni. :)

Már majdnem kész a könyv!

Hallottátok? Már majdnem kész a könyv! Elrabolták a siklót nemsokára a könyvesboltokban.

Az Ásító Sárkányok völgye - kilencedik fejezet

9.

A haramia kaland után eseménytelenül folytatódott az útjuk, és hamarosan begördültek Tükrös városába. A postakocsi állomáson búcsút vettek Gáspár kocsistól, aztán szállást kerestek maguknak. Miután bekvártélyozták magukat „A Mostoha tükre” nevű fogadóba, elindultak, hogy megnézzék a várost.

Tükrös városa, a kicsi óvárost leszámítva, Lénia nagyhercegnő uralkodása alatt épült. A nagyhercegnő nagyon nem szerette a rendetlenséget, ezért aztán Tükrös városában minden épület, minden utca és tér tökéletesen szimmetrikus lett.  A Fő tér kellős közepén pedig ott magasodott a nagyhercegnő fenséges szobra, talapzatán Lénia kedvenc mondásával: „Elvágólag”.

Kicsit ugyan rontotta a fennkölt hatást a szobor két oldalán álló jókora bukszus bokor, amelyeket úgy nyírtak, hogy az orrán labdát forgató fókát ábrázoljanak.

Az itt élő emberek fantáziája és humorérzéke ugyanis gondoskodott róla, hogy a városuk minden szabályossága ellenére se legyen szürke és unalmas.

A teljesen szimmetrikus épületeket vidám színekre festették, gondosan ügyelve arra, hogy egy-egy utcában még véletlenül se legyen két egyforma színű ház. A tökéletesen szabályos terek szimmetriáját pedig rengeteg virággal, és bohókás formákra nyírt fákkal, bokrokkal törték meg.

Ezen kívül az itt lakók szívesen hordtak felemás cipőt vagy zoknit, vagy legalább felemás színű fűzőt a cipőjükben.

Ez a szokás annyira megtetszett Ábrisnak, hogy rögtön vett is egy kék-zöld pár cipőfűzőt egy utcai árusnál, és azon nyomban ki is cserélte a sportcipőjében az unalmas fehéret, úgy ment tovább.

Miután tettek egy nagy sétát az újabb városrészben, a legények átballagtak a várost nyílegyenesen átszelő folyó fölött a hídon, és eljutottak az óvárosba. Itt macskaköves kis utcák kanyarogtak követhetetlen összevisszaságban, tele hívogató kis boltokkal, ahol mindenféle csodálatos régiségeket lehetett kapni. Régi pénzeket, könyveket, kopottan is gyönyörű régi tárgyakat. Több helyen árultak tükröket is, természetesen, hiszen a város erről volt híres.

András és Ábris egyszer csak egy kis üzlethez ért, amelynek boltíves bejárata előtt vörös cirmos macska mosdott elmélyülten.

- Veszek Zsuzsinak egy tükröt – jelentette ki András elmosolyodva, és befordult az üzletbe. Az ajtó fölött megcsendült egy kis csengő. A hangjára elősietett egy langaléta fiatalember a hátsó helyiségből. Kedves lóarca volt, és felemás cipőt viselt.

- Miben lehetek a szolgálatukra? – kérdezte udvariasan.

- Tükröt szeretnék – felelte András.

 – Csak nem tudom, melyiket válasszam – tette hozzá, a fejét vakarva.

- Azt például ne – mutatott Ábris fülig érő szájjal egy dúsan faragott keretű állótükörre. – Nem tudnánk hazavinni.

András csak legyintett.

- Okostojás.

A két legény tanácstalanul válogatott a sok tükör között, amelyeket a kereskedő eléjük hordott. Volt ott aranyozott kézitükör, gyöngyházas doboz fedelébe süllyesztett tükör, de még csésze alját díszítő tükör is.

- Hát ez meg mire jó? – képedt el a két fiú.

A fiatalember készséggel megmagyarázta.

- Ha mondjuk, tejet iszik a kisasszony, itt mindjárt megnézheti, nem lett-e tejbajsza. Nagyon népszerű termék.

Ábris András karjára tette a kezét.

- Én a helyedben ezt hanyagolnám. Zsuzsi igen érzékeny a macskás viccekre – jelentette ki komoly arccal, aztán elvigyorodott.

András nevetve válaszolta:

- Pedig nagyon szép kis cica volt.

Végül választott egy vicces zsebtükröt, amely nyuszifüleket mutatott annak, aki belenézett.

Ábris is vett tükröt Petra királynénak. Ez békát formázott, és az egyik lábát ki kellett húzni, hogy felnyithassák a fedelét, miközben fülsiketítő hangon brekegett.

- Azt azért megnézném, ahogy felséges édesanyád feltrancsíroz egy békát, hogy megigazíthassa a frizuráját – jegyezte meg András.

- Miért, szerintem vicces – felelte Ábris sértődötten.

- Aha. Te nagy mókamester – bólintott András, és barátságosan hátba vágta a fiút.

A girbegurba utcácskák útvesztőjéből végül kijutottak egy kis térre, ahol egy bábjátékos paravánja volt felállítva. Előtte alacsony padokon rengeteg gyerek és felnőtt ült, és hangosan kacagva nézték a hátulról megvilágított függönyön zajló árnyjátékot.

András és Ábris is közéjük telepedett, és hamarosan őket is magával ragadta a történet. Egy különös kis emberről szólt, aki egy hatalmas palacsintasütővel alaposan helybenhagyta a bajkeverőket.

A két legény nagyon élvezte az előadást. Hazafelé aztán egy eperfagyi színű háznál Ábris hirtelen lecövekelt.

- Nézd, én is tudok olyan árnyjátékot csinálni – jelentette ki Andrásnak.

Azzal a két kezét összekulcsolva, nagy lelkesedéssel kezdte néhány állat árnyképét megformázni az épület napsütötte falán.

- Mi ez, nyúl? – kérdezte érdeklődve András.

- Szarvas – sértődött meg Ábris. - Nem látod az agancsát?

- Dehogynem. Csak azt hittem, az a nyúl füle. De most, hogy mondod… Mit tudsz még?

- Kutyát. Nézd. Meg madarat. Felséges atyámtól tanultam kicsi koromban.

- Nocsak. Kész bábművész vagy – bólintott András elismerően.

Egy ideig még elszórakoztak az árnyképekkel, aztán András véget vetett a mulatságnak.

– Na, gyere, te művész, ideje hazamenni – mondta - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem kopog a szemem az éhségtől.

 Fáradtan értek a fogadóba. Alaposan megvacsoráztak, aztán felballagtak az emeletre a szobájukba.

Mielőtt nyugovóra tértek volna, az ablakukból szótlanul bámulták a város fölé magasodó Üveghegyet. A hegy titokzatosan és megközelíthetetlenül nyújtózott az ég felé, fenséges látványt nyújtva.

- Nem lesz könnyű – sóhajtott András.

Ábris oldalba bökte.

- Ugyan, – felelte vigyorogva -, mi sem vagyunk vizes piskóták.

András elmosolyodott.

- De nem ám, öcsém – jelentette ki felvidulva. – De nem ám. Na, jó éjszakát.

Bevackolták magukat a kényelmes ágyukba, és hamarosan úgy aludtak, mint a bunda.