Jó hír, nagyon jó...

Van egy nagyon jó hírem. Befejeződött a mesekönyvem szerkesztése. Úgy néz ki, ősz végén - tél elején megjelenik. Jó karácsonyi ajándék lehet...
17 mese lesz benne (azok, amik most innen hiányoznak). Részletek később... :)
Ja, és később majd esetleg egy-két szerkesztett mese visszakerülhet kedvcsinálónak. :)

Illustration by Iris Compiet

Az Ásító Sárkányok völgye 2. fejezet

2.

András a favágó, és Zsuzsi királykisasszony már több mint egy éve boldogan élt a takaros gerendaházban az erdő közepén. Ám ahogy telt-múlt az idő, András észrevette, hogy szép felesége egyre sápad, egyre fogy, és már sokkal kevesebbet kacag.

- Mi a baj, édes párom? – kérdezte tőle aggódva –, csak nem vagy beteg?

Zsuzsi szomorkásan elmosolyodott.

- Nem jól alszom mostanában, András – felelte. – Elkerülnek a pihentető álmok.

András megsimította szép felesége arany haját.

- Hogyan segíthetnék rajtad, Zsuzsikám? – kérdezte.

- Nem tudom, András – sóhajtott a királylány. – Bár tudnám.

András kiballagott a tóhoz. Leült a partjára, beledobott egy kavicsot a vízbe, és hívta barátját, a csukát.

- Csuka, hol vagy?

Hamarosan fodrozódni kezdett a víz, aztán előbukkant a csuka feje, de elég furán festett. Valami színes szálak lógtak horog alakú piercingről, amit a szája sarkában viselt. András a gondjai ellenére elnevette magát.

- Mi az, színes bajuszod nőtt? – kérdezte.

- Nagyon vicces – válaszolt sértődötten a hal. – Éppen a piercingemet fényesítettem, mikor hívtál. Van ott lent valami kötött sál, még a korcsolyázók hagyták el a télen.

- Csak sajnos beleakadtam – tette hozzá. - Nem szednéd le rólam?

- Dehogynem. Gyere csak közelebb.

András ügyesen leszedegette a színes szálakat, aztán szórakozottan az ujjai köré csavarta őket. Gondjaiba merülten nézte a vizet, és nagyot sóhajtott.

- Látom, nagy a baj – jegyezte meg a csuka.

- Mi az? – rezzent fel András.

- Csak nem beteg a cicus? – érdeklődött a csuka.

András elmosolyodott.

- Majd adna neked, ha hallaná, hogy így nevezed – felelte. – Egyébként majdnem ráhibáztál. Nem beteg, de kerülik az álmok mostanában. Egyre halványabb és erőtlenebb. Nagyon aggódom érte.

Aztán szomorúan hozzátette:

- Már nem is nevet annyit. Nem kacag a szeme, sem a szája, mint azelőtt.

Ismét sóhajtott, aztán a csukára nézett.

- Mit tehetnék, mit gondolsz?

- Nem tudom, András – válaszolt együtt érzőn a csuka. – De tudod, mit? Nem messze lakik a vén harcsa, megkérdem tőle. Ő nagyon bölcs. Gyere vissza holnap, és elmondom, amit megtudok.

András másnap visszament a tóhoz. Leült a partra, és várta a csukát. Jött is sebbel-lobbal hamarosan.

- Hát, András -, mondta -, nem fogsz örülni. Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyiket mondjam előbb?

- Mondd a jót – felelte András.

- Jól van. Szóval a cicus bajára van orvosság.

- Igazán? Ez tényleg jó hír.

- Igen. Álomport kell hozni neki a Meserétről.

- Nem is tudtam, hogy van ilyen – jegyezte meg csodálkozva András.

- Ugye? Én sem. De mondtam neked, hogy a vén harcsa nagyon bölcs. Amit ő nem tud, az nincs is.

- Nem azért mondom – tette hozzá -, de ő a nagybátyám. Nálunk családi vonás ez a nagy okosság.

- Akkor te biztosan talált gyerek vagy – ugratta András a barátját.

- Haha. Nagyon vicces. Szóval, de van rossz hír is. Mondjam?

- Mondjad.

- A Meserétre az Ásító Sárkányok völgyén át visz az út. Arra pedig senki nem juthat át. Élve.

- Tessék?

András szeme akkorára tágult, mint egy kávés findzsa.

- Milyen sárkányok? És miért nem juthat át senki élve?

- Öööö… hogy is mondjam csak ezt finoman? – kezdte habozva a csuka. - Ha egy tűzokádó sárkány ásít, hát akkor az… ugye… tüzet okád. Namármost… Láttál te már ropogósra sült cipót? Na ugye. Rakd össze.

- Ó – nyílt el András szája a csodálkozástól. – Ó.

- Pontosan – bólintott a csuka.

András elgondolkodott.

- Hát ez tényleg nem túl jó hír.

- Sajnálom – mondta a csuka – Ráadásul van még más is.

- Ajjaj – sóhajtott András –, mi jöhet még?

- Mielőtt egyáltalán elérnél az Ásító Sárkányok völgyébe, keresztül kell menned egy áthatolhatatlan sűrű erdőn, ahonnan még senki nem talált ki, ráadásul át kell jutnod az Üveghegyen is.

- Hát ez nem hangzik valami jól – jegyezte meg András.

Hallgattak egy sort. Aztán a csuka megkérdezte.

- Akkor most mit csinálsz?

- Hogyhogy? – nézett rá András csodálkozva. - Hát elmegyek a Meserétre.

- És a sárkányok? Meg az áthatolhatatlanul sűrű erdő? Na és az Üveghegy? Ott hogy jutsz át?

- Még nem tudom. De ha odaértem, majd kitalálok valamit.

- Ez a beszéd – biccentett a csuka. –  A vén harcsa előre megmondta, hogy ezt fogod válaszolni. Úgyhogy küldött neked valamit, ami legalább az egyik akadályon átsegít.

A piercingje felé intett, amire egy fényes halpénz volt felszúrva.

- Látod ezt a halpénzt? Vedd el. Ha az Üveghegyhez érsz, menj oda a tóhoz a hegy lábánál. Dobd be a vízbe ezt a pikkelyt, és mondd meg, hogy a vén harcsa kuzinját keresed.

András lehúzta a csuka piercingjéről a halpénzt, és zsebre vágta. Aztán elköszönt a barátjától.

- Szia, csuka. Köszönöm a segítséget. Aztán vigyázz magadra, amíg vissza nem érek.

- Sok szerencsét, András – felelte a csuka. - Gyere vissza egy darabban.

Azzal fordult egyet, és gyorsan lemerült a tóba.

Az Ásító Sárkányok völgye (folytatás)

1.

A Meserét lágyan ringott a szélben. A smaragd fűben ragyogó mesevirágok között álomtündérek repkedtek, kis zsákokba gyűjtve az álomport.

A rét egy csendes zugában ült Mia Manó, a nyugdíjas álomtündér, és rövidlátó szemével gondterhelten meredt a kezében tartott kristály kapszulára. Megrázta egy kicsit, és nézte, hogyan örvénylik benne az aranyszínű álompor.

- Ez egy kedves emberé lehet – motyogta. – Csupa fény az egész.

- Csak tudnám, ki az – tette hozzá elszontyolodva.

Mia Manót a nyugdíjból hívták vissza kisegíteni, amikor Bon Bon, a kelekótya fiatal tündér szárnya megsérült az egyik útján. Amíg ő otthon lábadozott, Mia Manó hordta ki helyette az álompor kapszulákat, és nagyon élvezte a sürgés-forgást.

Valójában otthon már unatkozott egy kicsit. Amióta nyugdíjba ment, több ideje volt ugyan a kavicsgyűjteménye rendezgetésére, meg a kertjében is többet időzhetett kedves virágai között, de azért hiányzott neki a megszokott nyüzsgés, úgyhogy örömmel jött vissza a többi álomtündér közé.

Amikor pedig Bon Bon meggyógyult, Mia Manó maga kérte, hadd maradhasson, annyira jól érezte magát. Kapott is saját körzetet, és nagy örömmel vetette magát újra a munkába.

Csakhogy mindjárt az első napon nagy baj történt. Amint megkapta a listát a nevekkel és a címekkel, ahová az álomport kellett volna kihordania, azonnal bele is ejtette egy pocsolyába. Teljesen leázott a papírról minden írás. Mia Manó pedig restellte bevallani a többieknek, hogy milyen ügyetlen volt.

Szerencsére emlékezett a listáról minden egyes névre. Vagyis, minden egyes névre, a legutolsót kivéve. Hiába erőltette az agyát, az az utolsó név sehogy sem akart az eszébe jutni.

- Szegény, hiába várja a szép álmokat – dünnyögte Mia Manó. – Talán mégis szólnom kellene.

Elgondolkodott. Vajon mit mondanának a többiek?

- Lehet, hogy kinevetnének? Az a fura kék hajú, új tündér. Ő biztosan nevetne rajtam. A múltkor is, milyen csúfondárosan nézett rám, amikor majdnem elejtettem az egyik álomkapszulát.

Tovább töprengett.

- Még az is lehet, hogy elküldenének. Azt mondanák, öreg vagyok én már ehhez.

Elszomorodott. Akkor megint csak otthon ülhetne egyedül. Az nem volna jó.

- Inkább nem szólok – döntötte el. – Hátha eszembe jut.

Körülnézett, nem látja-e valaki, aztán odaröppent a Meserét szélén álló öreg, odvas fához, és némi habozás után az odúba rejtette a kristály kapszulát. A többi közé. Majd lógó orral elindult hazafelé.

- Eszembe fog jutni – motyogta alig hallhatóan. – Holnapra biztosan eszembe jut.

Üzenet

Mérhetetlen örömmel jelzem mindenkinek, aki olvasni szokta a meséimet, hogy elkezdtük a kötet szerkesztését, ezért leszedtem azokat a történeteket, amelyeken dolgozunk. :) Azért néhányat hagytam fent, addig olvassátok azokat. :)

Az Ásító Sárkányok völgye

Elindul a mese…

- Hé! Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte csodálkozva András, a favágó a didergő kiscicától.

Már lendítette volna a fejszét, hogy odavágjon a vén, odvas szilfa tövéhez, amikor észrevette, hogy a fa alatt egy vörös kismacska kucorog. Épp csak a füle hegye állt ki a nagy hóból. Úgy összefagyott szegény, alig volt már benne élet.

Andrásnak megesett a szíve a csöpp jószágon.

- Gyere, cica - mondta neki, - még megvesz itt az Isten hidege.

Felemelte, berakta a kabátja zsebébe, és elindult vele hazafelé, a vastag fehér dunyha alatt szendergő téli erdőn át. Mély csend volt, csak a favágó léptei alatt ropogott a hó, és néha pendült meg halkan egy – egy dermedt ág.

Hamarosan megérkeztek a takaros gerendaházhoz, amelyben András lakott.

A legény gyorsan begyújtott a cserépkályhába, aztán megetette a kismacskát, és egy puha párnával bélelt kosárban a kályha sutba rakta.

Ő maga pedig nagy bögre, gőzölgő csipkebogyó teával a számítógépe elé telepedett, és írta tovább a könyvét az erdő titokzatos életéről.

A vörös cica hamarosan magához tért a jó melegben. Peckesen körbejárt a szobában, majd felugrott András kedvenc karosszékébe, és kényeskedve mosdani kezdett.

–– Ejha––, mondta András ––, olyan kényes vagy, mint egy királykisasszony.

De bizony leesett az álla, amikor megszólalt erre a kismacska.

–– Az is vagyok - mondta, - királykisasszony, csak elvarázsolt egy boszorkány. Ha segítesz nekem megtörni a varázst, gazdagon megjutalmazlak.

–– Aztán hogyan segíthetnék neked? - kérdezte András a cicát.

–– Menj ki az erdőbe ahhoz a fához, ahol megtaláltál. A fa gyökerei között van elásva egy aranyveretes rózsafa ládika. Hozd el azt nekem, a többit majd meglátod.

A favágó másnap el is ment újra a szilfához, és a kismacska útmutatása szerint ásni kezdett. Jól kimelegedett, el is fáradt, mire a fagyos földből sikerült kiemelnie a kis ládát, amelyet nagy örömmel vitt haza. Örült a cica is, csak úgy dagasztotta vidáman a karosszéken a párnát.

Igen ám, de hamar elillant a jókedvük. Kinyitni nem tudták a kis rózsafa dobozt, mert egy parányi arany lakattal le volt zárva.

–– Hát a kulcsa hol lehet?—kérdezte András.

–– Menj ki a tóra – felelte a vörös cica -, vágj egy léket, és hívd az aranyhalat. Nála lesz a kulcs.

András kiment a tóhoz. Léket vágott a vastag jégen, és bekiabált:

- Hahó, aranyhal! Ott vagy? Beszédem van veled. Hahó!

Türelmesen várt, amíg a lék vize fodrozódni nem kezdett. Aztán hirtelen előbukkant a vízből egy viharvert csuka, horog alakú piercinggel a szája sarkában.

Andrásnak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól.  Zavartan kérdezte:

- Te volnál az aranyhal?

A csuka végigmérte.

- Szerinted?

Majd hozzátette:

- Úgy nézek ki?

András bizonytalanul válaszolta:

- Nem kifejezetten.

- Na, ugye. Én a csuka vagyok. Az aranyhal nincs itthon. Miért keresed?

András némi habozás után óvatosan kérdezte:

- Ha azt mondanám, hogy egy macskává varázsolt királykisasszony küldött, mit szólnál?

A csuka kicsit eltűnődött, aztán azt felelte:

- Valószínűleg azt, hogy különösebb dolgok is megestek már.

Legyintett.

- Látnod kéne, milyen fura alakok járnak ide az aranyhalhoz. Ööö… a jelenlévők mindig kivételek - tette hozzá sietve.

Egy darabig mindketten hallgattak. Végül a csuka megszólalt:

- Szóval macskává varázsolt királykisasszony.

- Az.

- Hm.

Megint hallgattak egy sort.

- És mit akar az aranyhaltól a cicus? – érdeklődött aztán a csuka.

- Egy pici arany kulcs kellene neki. Egy kis rózsafa ládikához.

- Á, ebben tudok segíteni – vágta rá felvidulva a csuka. - Van ott lent egy törött amfora, abban tartja a kulcsokat az aranyhal. Egész gyűjteménye van belőle.

- Igazán? – csodálkozott András.

- Aha. Rengetegen jönnek hozzá ilyesmiért. Na, megyek, körülnézek.

A csuka eltűnt a lékben, majd kis idő múlva újra megjelent, a szájában tartva három apró kulcsot. Letette őket András elé a jégre.

- Ezek voltak a legkisebbek – mondta. - Válassz.

András figyelmesen megszemlélte őket. Volt köztük egy kis zömök, egy szép cirádás, meg egy egészen aprócska.

- Ez túl vastag – mutatott az elsőre. - Egészen pici az a lakat, amihez kell.

 - Hm. Na és ez? Ó, várj csak, ez nem is arany. Nézd, itt lekopott róla az aranyozás. Bocs, ezt viszem vissza.

Már csak egy karcsú kis arany kulcsocska hevert a lék mellett. András meg a csuka némán vizsgálgatták. Aztán tétován megszólalt András.

- Azt hiszem, ez lesz az. Mit gondolsz?

- Próba szerencse. Vidd csak el.

- Köszönöm.

Már indult volna, de egy pillanatra visszafordult.

- Egyébként az aranyhal hol van?- kérdezte kíváncsian.

- A lányát látogatja – felelte a csuka, és elvigyorodott. – Kishalai születtek.

- Nahát. Öööö… nem is gondoltam volna – nyögte ki András. – Hát akkor én megyek is. Köszönöm a segítséget.

- Spongyát rá – mondta a csuka. – Sok szerencsét.

András óvatosan zsebre tette az aprócska arany kulcsot, és vitte boldogan a kismacskának.

Az már izgatottan várta.

- Siess – sürgette a legényt -, nyisd ki gyorsan.

András belecsúsztatta a kulcsot a parányi lakatba, de elfordítani nem tudta.

- Nem jó bele – sóhajtotta pár percnyi próbálkozás után. – Nem fordul el a zárban.

- Ó – sóhajtott csalódottan a kismacska is. – Hát akkor most mi lesz?

- Tudom már – élénkült fel hirtelen. – Egy hajtű kellene.

András rámeredt.

- Hajtű.

- Az, tudod, amivel a kontyot…

Egymásra néztek.

- Pontosan – szólalt meg végül András. – Hajtűm nincsen.

Szomorúan hallgattak.

- Á, tudom már! – kiáltott fel András. – A pipaszurkálóm!

- Pipa? – prüszkölt kényeskedve a cica – Az olyan büdös.

- Márpedig, cicuskám, most ez a büdös dolog fogja kinyitni a ládikádat.

Addig irgette-forgatta a pipaszurkálót a zárban, míg egyszer csak halk kattanással kinyílt az apró lakat.

A cica szinte bukfencezett örömében, ahogy izgatottan toporgott András mellett.

- Nyisd már, András – sürgette a legényt.

Az felemelte a rózsafa ládika tetejét, és belekukkantott. Egy aranykeretes varázstükör hevert benne.

–– Most aztán mi legyen?—kérdezte András.

–– Megvárjuk, amíg délben legmagasabban áll a Nap. Akkor a sugarát irányítsd rám a tükörrel, és ezzel megtörik a varázs.

Lassan telt az idő, lassan kúszott a Nap egyre feljebb az égen. Amikor végre a legmagasabbra ért, András fogta a varázstükröt, és a Nap fényét a kismacskára irányította. Aztán csak ámult és bámult, mert eltűnt a vörös kiscica, és helyette ott állt a szoba közepén egy szépséges királykisasszony.

De nem ám olyan zörgő csontú, vézna kis teremtés, akit még a szél is elfúj! Szép gömbölyű volt a királylány, kék szemű, aranyhajú. Nevetett a szeme, nevetett a szája. Úgy hívták, Zsuzsi.

- Mit nézel – kérdezte kacagva a legénytől -, mondtam, hogy királylány vagyok.

Tetszett Andrásnak nagyon a lány, ezért aztán, amikor Zsuzsi megkérdezte tőle:

–– Mit kérsz cserébe András? Aranyat? Palotát?

András azt felelte:

–– Nem kell nekem se arany, se palota, csak te legyél a párom.

Nevetett Zsuzsi királylány, és a kezét nyújtotta Andrásnak.

–– Jó ember vagy András, te az enyém, én a tiéd. Éljünk együtt boldogan.

Úgy is lett. Egybekeltek, és boldogan éltek. Zsuzsi királylány hozott a palotából egy vörös kiscicát, akit mindketten nagyon elkényeztettek. András pedig visszavitte a kis arany kulcsot a csukának, hátha másnak még szüksége lesz rá.

VÉGE… azaz: folyt. köv.

Virág díjat kaptam Noviamitól a meséimért. Életem első díja. Köszönöm. :)

Rudolf

Illusztráció: Mucsi Boglárka

Egy szép téli napon Nyúl Pali hazafelé bandukolt az erdőn át. Lába alatt ropogott a frissen hullott hó, ő pedig halkan énekelgetett, hogy ne féljen. Mert Nyúl Pali eléggé félős volt.

- Hová mész te kis nyulacska… - dünnyögte éppen, amikor egyszer csak a közelben megzörrent az egyik bokor, és hangosan roppant egy eltört gally. Nyúl Pali megállt, és rémülten körbe kémlelt. Először nem látott senkit, de aztán a sombokor ágai közül lassan kinyúlt két rémületes szarv.

Nyúl Pali hatalmas hátra szaltóval vetette magát a csipkebokor aljába, és onnan kukucskált ki halálra váltan. A sombokorból egy kíváncsi barna szempár nézett vissza rá.

- Te kkki… kki vagy? – kérdezte Nyúl Pali.

- Kiki? – felelte az idegen barátságosan. – Nem, az nem én vagyok. A nevemre ugyan nem emlékszem konkrétan, de ha Kiki lennék, arról bizonyára tudnék. Nem igaz?

És kedvesen elmosolyodott.

- Öööö… nem akarsz kijönni onnan a bokor alól? – kérdezte aztán érdeklődve. – Csak mert úgy látom, a tüskék eléggé megszaggatták a bundádat.

- De. Jövök – motyogta Nyúl Pali. Előbújt a bokor alól, és a bundáját porolgatva megállt az idegentől kissé távolabb.

- Hogyhogy nem emlékszel a nevedre? – kérdezte kíváncsian.

- Én Nyúl Pál vagyok – tette aztán hozzá illedelmesen.

- Nyúl? Örvendek. – felelte a másik udvariasan. – Én szarvas vagyok. Legalábbis… azt hiszem. Vagyis… szinte biztos vagyok benne. Végül is itt a szép agancsom, látod? Ilyen csak a szarvasoknak van.

- Azt hittem, szarv – jegyezte meg Pali, szégyenlősen a földet bámulva.

- Igazán? – kérdezte a szarvas csodálkozva.

- Igen. És nagyon megijedtem. Tudod, még sosem láttam szarvast. Azt hittem, valami szörnyeteg vagy, és meg akarsz enni.

- Aha. Nem hinném. Azt hiszem, a szarvasok egyáltalán nem esznek nyulat – mondta eltűnődve a szarvas.

- Legalábbis – tette hozzá -, nekem most semmi kedvem, hogy bekapjalak. Bár… később talán, ha majd éhes leszek…

Nyúl Pali sietve visszamászott a csipkebokor alá.

- Vicceltem – igyekezett megnyugtatni a szarvas – vicc volt, tudod, haha.

- Nevettem is – morogta Pali, kikászálódva a bokor alól.

Kicsit hallgattak.

- Hogy lehet az, hogy nem emlékszel a nevedre? – morfondírozott aztán Nyúl Pali hangosan.

- Én nem csodálkozom – szólalt meg felettük egy bükkfa ágán Mókus Rézi. – Magam is nagyon feledékeny vagyok.

- Az igaz – bólogatott Pali.

- És hogy kerültél ide? – firtatta Mókus Rézi, lejjebb ereszkedve a bükkfán.

- Nem is tudom – válaszolta a szarvas. – Azt hiszem, valamibe beütöttem a fejem. És most nem emlékszem semmire.

- De valahogy… úgy rémlik… mintha… onnan… - tette hozzá bizonytalanul, az égre bámulva.

- Neeem hinném – rázta meg a fejét határozottan Mókus Rézi. – Nem vagy te madár, nem igaz? Bár… a barátom, a denevér sem madár, mégis repül.

Fürkésző tekintettel végigmérte a szarvast. Aztán ismét megrázta a fejét.

- Túl nagy vagy – szögezte le határozottan. – A denevér sokkal kisebb.

- Rólam beszéltek? – libbent közéjük puhán a denevér.

- Szia, Vlad. Éppen azt mondtam ennek a szarvasnak, nem hiszem, hogy ő ott fent repkedett volna – felelte Mókus Rézi, az égre mutogatva. Aztán elhalt a hangja. Néma csöndben nézte a többiekkel együtt, amint két lángcsóva keresztülhasít az égbolton, és lehull a közelükben.

- Mmmmi volt ez – kérdezte Nyúl Pali, a csipkebokor közelébe húzódva.

- Talán hullócsillag – mondta a mókus.

- Nem gondolnám – jegyezte meg Vlad. – Én legalábbis még sosem láttam olyan hullócsillagot, amelyik végig kiabál, hogy „Jajajajaj”.

A közeli galagonyabokorból nyögdécselés hallatszott, aztán megszólalt egy aggódó hang.

- Jól vagy, Táncos?

- Jól, jól – felelt rá valaki -, csak beakadt a lábam abba a magas fenyőbe. Öcsém! Ezt nevezem kemény landolásnak.

Azzal ismét felnyögött.

- Táncos? – kérdezte tétován a szarvas.

Megzörrent a galagonyabokor, és az ágak közül hirtelen előbukkant egy szarvas feje. Aztán még egy.

- Rudolf! Mióta keresünk már! Még jó, hogy Villám onnan fentről meglátta az orrod.

Mindenki Rudolf orrára meredt. Az jól látható vörös fénnyel izzott az esti szürkületben.

- Eláll a szavam! – kiáltott fel Mókus Rézi. – Ilyet sem láttam még!

- Tudod, milyen jól jön ez a Télapónak, amikor ködös az idő? – fordult hozzá Villám.

- A Télapónak? – ámult Nyúl Pali. – Hogyhogy?

- Mi a Télapó szarvasai vagyunk – felelte Táncos. – Mi húzzuk a szánt. Látod, milyen erős vagyok?

Azzal pózba állt, és megtáncoltatta a vállán az izmokat.

- Táncos, ne bomolj! – korholta Villám.

- Jól van, na – motyogta a másik.

- És ő is a Télapó szarvasa? – mutatott a sombokorban jámboran álldogáló szarvasra Nyúl Pali.

- Persze – rikkantotta Táncos. - Ő Rudolf. Ő megy a fogat élén.

- De hát, akkor hogy került ide hozzánk?

- Az úgy volt – magyarázta Villám -, amikor legutóbb kerültünk egyet, hogy kipróbáljuk az új szánt, ez a kelekótya beütötte a fejét a Göncöl-szekér rúdjába, és leesett.

- Igen, igen! Már emlékszem – szólalt meg izgatottan Rudolf. – Van is egy nagy dudor a fejemen.

- De azért jól vagy? Tudsz repülni? – kérdezte aggódva Villám.

- A Télapó már nagyon vár – tette hozzá Táncos.

- Mehetünk – jelentette ki Rudolf. – Siessünk.

Kicsit nekifutott, aztán Táncos meg Villám nyomában felhussant a levegőbe. Onnan kiabált vissza:

- Majd eljövünk a Télapóval. Hozunk ajándékot nektek. Tegyétek ki a cipőtöket.

- De előbb tisztítsátok ki! – tette hozzá Táncos nevetve.

Döme, a kis százlábú, aki éppen fociedzésről ballagott haza a bokrok alján, felkapta a fejét, és keservesen felnyögött.

- Az összes cipőmet kitisztítsam? – kérdezte panaszosan.

De Rudolf ezt már nem hallotta, ő már messze járt. Boldogan repült hazafelé a barátaival.

VÉGE