Itt az új karácsonyi mese! :)

Az új, karácsonyi mese Róka Berciről szól. Elolvashatod az alábbi linken, a Cultura.hu oldalán. :)

Róka Berci karácsonyi ajándéka

A Borz a "Szívünk rajta" ajánlólistáján! :)

Hatalmas öröm ért. Felfedeztem, hogy A fába szorult borz felkerült a "Szívünk rajta" program ajánlólistájára. (Itt független zsűri válogat a gyermekirodalomból.) Ahogy Mókus Rézi mondaná: "Szóhoz sem jutok!" :D

A fába szorult borz - a "Szívünk rajta" program ajánlásával

Karácsonykor új mese lesz II. :)

Esetleg róla fog szólni? 

Karácsonykor új mese lesz!

Karácsonykor új mesét hozok. Vajon milyen állat lesz benne? :)

Lehet, hogy ilyen? 

Antonio Amerikában :D

El sem hiszem, de az Antonio, a kaméleon című mesémet közölte 

egy amerikai online gyerek magazin 

(a saját fordításomban, amit egy kedves ismerős, Sütő Enikő segített végső formába önteni. 

Itt is köszönöm a segítséget. :)

Ők persze saját illusztrációkat készítettek hozzá, de megmutatom az eredetit is, Szőnyi Gergely munkáját A tekergő bőregér című kötetből. 

És ha valakinek nem ismerős a történet, itt egy részlet. A többit elolvashatjátok A tekergő bőregér című könyvben. :) 

Antonio, a kaméleon (részlet)

A kaméleon és barátja, a cickány a patakhoz igyekezett a tisztáson keresztül.

A kaméleon csak látogatóba jött unokatestvéréhez, a gyíkhoz, de olyan jól érezte magát, hogy itt ragadt az erdei tisztáson.

A környékbeli állatok megszerették, bár kicsit bolondosnak tartották, amiért mindenkit amigónak szólított. Néha pedig a frászt hozta rájuk azzal a tulajdonságával, hogy képes volt teljesen beleolvadni a háttérbe, és láthatatlanná válni.

Ott volt például az az eset, amikor Antonio békésen napozott az erdő szélén egy kidőlt fatörzsön, és Szarka Szibill egyenesen a hátára szállt tollászkodni, mivel nem látta. A szarka egy hétig csuklott utána a nagy ijedségtől.

-- Azt hittem, földrengés van – háborgott Szibill -, amikor a fatörzs megmozdult alattam.

A kaméleon csak a vállát vonogatta sajnálkozva.

– Mimikri, amigo – magyarázta a cickánynak, amikor először tűnt el a szeme elől. – Nagyon vicces dolog, igaz?

Amire a cickány csak legyintett, és mérgesen dünnyögött valamit az orra alatt.

Ahogy most a réten bandukoltak, szokás szerint a bőbeszédű cickány vitte a szót. Hadonászva mesélt valamit, és közben gyors lépteivel le is hagyta komótosan ballagó barátját.

– És akkor képzeld… – mondta, és a válla fölött hátra nézett a kaméleonra.

Vagyis nézett volna, mert közel s távol senki nem volt körülötte.

– Hogy a csudába? – vakarta meg a fejét a cickány. – Túl gyorsan jöttem volna?

Tett pár tétova lépést hátrafelé.

– Hoool… vagy? – fejezte be, átbukfencezve a barátján, és nagy huppanással elterülve a földön.

– Itt vagyok, bocs, kicsit elméláztam, amigo. Ilyenkor nem figyelek a mimikrire.

– Azt látom – morogta bosszankodva a cickány - annyira beleolvadtál abba a száraz fűcsomóba, nem is láttam, hogy ott vagy.

Azzal felállt, és dohogva leporolta magát.

Aztán bizonytalanul megvakarta a fejét.

– Na, várj csak – mondta. – Most hirtelen nem is tudom, merre menjünk tovább.

-- Ott egy vakondtúrás, arra felmászok, és körülnézek – ajánlkozott Antonio.

Felkapaszkodott a vakondtúrás tetejére, és figyelmesen végig pásztázta a környéket. Aha, ott a vadalmafa a patak partján, arrafelé kell majd tovább menniük. Már éppen lekecmergett volna, amikor valami fura mozgást vett észre a fűben. Jobban odanézett, és látta, hogy a sikló az. De vajon mit akar? Sebesen siklik a fűben, egyenesen egy… az lehetetlen. Még egyszer odanézett. De jól látta először is.

A sikló egyenesen egy fészek felé tartott.

Csak nem a tojásokat akarja megdézsmálni? Az nem lehet. Hiszen olyan rendes… De azért… Jobb lesz, ha oda mennek.

Antonio hanyatt-homlok legurult a földre.

– Gyorsan, gyorsan – hadarta a cickánynak – Vészhelyzet van. Meg kell állítanunk a siklót. Siessünk.

Azzal ügetőre fogták.

(Eddig tart a részlet. A folytatást megtaláljátok A tekergő bőregér című mesekönyvben, ami Karácsonyra is nagyszerű ajándék. Jó olvasást!)

Karácsonyi ajándék!

December 15-ig 

26% árengedménnyel vehetitek meg a mesekönyveimet 

a Könyvmolyképző webshopjában.

Használjátok ezt a linket! 

Mesekönyveim

A Bőregér Kalocsán II. rész :)

Itt éppen megismerkedem az egyik kedves olvasómmal.

Elmélyülten hallgatják a mesét. 

Lelkes kérdezz - felelek. 

Köszönöm a meghívást a Kalocsai Városi Könyvtár Gyermekkönyvtárának. :)

A tekergő bőregér Kalocsán I. rész

A remek hangulatú író-olvasó találkozót ezzel a videóval nyitottam. Nagyon szerették a gyerekek. :)

Bőregérkék. :)

BLACK FRIDAY! MÉG EGY HÉTIG!

Újra 40%-os akció mindhárom mesekönyvemre! 

(November 30. éjfélig tart)

Ha még hiányzik valamelyik kötet a fa alá, megveheted az alábbi linken: 

MESEKÖNYVEIM

Olvass és nyerj!

Olvass, és nyerj!

 Új kihívás a Molyon.

Olvasd és értékeld a Könyvmolyképző Kiadó mesekönyveit -

többek között az enyémeket is!

A kihívás végén kisorsolunk öt szerencsést,

aki választhat magának egy-egy ajándék könyvet a listáról. 

Jó olvasást!

Részletek az alábbi linken: 

Kihívás a Molyon

Samu és a vargánya

Mókus Rézi aznap kissé morcosan ébredt. 

- Brr, ma hideg van - zsémbelődött -, és még a Nap sem kelt fel. Jobb lesz, ha gyorsan eszem valamit. Attól talán felmelegszem.

Odaballagott az odúja sarkába, ahol a polcokon dió, mogyoró, fenyőtoboz, és szárított csipkebogyó volt szépen elrendezve. 

-- Mit is válasszak? – tűnődött. 

Végül fogott egy marék mogyorót, és kiült reggelizni az odúja elé az ágra. Eszegette a mogyorót, és közben szemlélődött. Igaz, túl sok mindent nem látott, mert a tisztás lakói még nem nagyon sertepertéltek idekint ebben a szürke, nyirkos időben. Viszont az őszi lombok látványa kissé jobb kedvre derítette. Gyönyörködve nézte a bíborvörös, aranysárga és rozsdabarna leveleket. 

Aztán a tisztás szélén hirtelen meglátott valakit. Egy kedves ismerőst.

Régi jó barátja, Sün Samu igyekezett az erdő felé, de volt valami fura a mozgásában. Derékban előre hajolt, karját kétoldalt a hátához emelte, mintha csak óvna valamit, és lassan, megfontoltan lépkedett. 

Mókus Rézi mosolyogva köszönt neki.

-- Szia, Samu. Hát te miért tartod magad ilyen furán? Talán fáj a derekad? 

-- Dehogy fáj. Szó sincs róla – felelte kissé sértődötten Samu. – Viszem haza ezt a szép vargánya gombát, és nem akarom, hogy leessen a hátamról. Láttál már ilyen szép példányt?

Mókus Rézinek elkerekedett a szeme.

-- Állj, ne mozdulj, Samu! - integetett hevesen. - Lemegyek hozzád.

Azzal fürgén leszaladt az öreg bükkfa törzsén. Megállt Samuval szemben, és egy darabig némán méregette. Aztán, még mindig szótlanul, lassan körbejárta.

Samu dermedten állt. Nem tudta mire vélni a dolgot. Végül kifakadt:

-- Mit csinálsz, Rézi?

-- Nézem a hátadon a vargányát - felelte a barátja.

Samunak fülig szaladt a szája.

-- Ugye, milyen szép példány? Kérsz belőle egy kicsit?

Mókus Rézi a fejéhez kapott.

-- Samu, igazán nem tudom, hogy is mondjam ezt meg neked. Nézem a hátadon a szép vargánya gombát, de nem látom. Nincs ott. Üres a hátad, Samu!

-- Viccelsz? - kérdezte Samu, és tekeregve próbálta szemügyre venni a hátát. A kezével is vakon tapogatózott hátrafelé a levegőben. Végül szinte sírásra görbülő szájjal, panaszosan feljajdult:

-- De hát akkor hová lett az én gyönyörű vargányám?

-- Lássuk csak - töprengett Rézi, szórakozottan sodorgatva a fülét. - Mondd, Samu, tulajdonképpen merre jártál azzal a gombával? 

-- Először elvittem Mosó Misihez. Ő jól megmosta, és ügyesen felrakta a hátamra, hogy ne essen le – kezdte magyarázni a sün. Aztán szomorúan lehorgasztott fejjel motyogta -- Úgy látszik, mégis leeshetett. 

-- Tudod, mit? - rikkantotta Rézi - Hát kérdezzük meg Misit, nem látta-e? Hátha ott a közelben vesztetted el. 

A sün örömmel bólogatott.

-- Jó! Menjünk Misihez. 

Amikor Mókus Rézi és Sün Samu megérkezett a patakhoz, Mosó Misi épp egy szép, érett vadkörtét mosott, magában dudorászva.

-- A legjobbkor jöttök - kiáltotta örömmel. - Most készülök pótreggelizni. Szedtem egy pár remek, aromás vadkörtét. Jut nektek is belőle.

Aztán, amint meglátta Samu lógó orrát, aggódva kérdezte:

-- Valami baj van?

Mikor elmesélték neki, sajnálkozva tárta szét a karját.

-- Sajnálom, Samu. Ha leesett a hátadról, az nem errefelé történt. Én legalábbis nem láttam a szép vargányádat. Gondolkodj egy kicsit, merre mentél innen -- mondta, aztán kedvesen hozzátette -- Remélem, megtalálod.

Azzal visszatért a vadkörtéjéhez.

Mókus Rézi pedig a barátjához fordult.

-- Szóval, Samu, merre jártál? – faggatta. - Egyenesen a tisztáshoz indultál innen?

Sün Samu kissé restelkedve lesunyta a fejét. 

-- Izé, nem egészen.

Rézi csodálkozva rámeredt.

-- Hát ezt meg hogy érted? Igen, vagy nem?

Sün Samu elszántan szusszant egyet.

-- Tudod, Rézi, van itt a közelben egy kis ösvény, ahol a szél mindig olyan gyönyörű puha avar kupacot fúj össze a lehullott levelekből. Szinte csalogat, hogy meghempergőzz benne...

Rézi elképedve kérdezte:

-- Samu, csak nem azt akarod mondani...?

-- De - motyogta alig hallhatóan a sün.

-- Hajjaj, akkor már tudom, hol a gombád, Samu! Nyomás ahhoz a levélkupachoz.

Azzal ügetve elindultak. Már egészen közel voltak, már látták is a nagy halom lehullott levelet, amikor Samu hirtelen feljajdult.

-- Jaj, nem!

Napóleon, a csíkos kis vadmalac kiemelte orrát a falevelek közül, nagyot nyelt, és vidáman csillogó tekintettel közölte velük:

-- De kár, hogy csak most jöttetek. Egy gyönyörű vargányát találtam itt az avarban, jutott volna belőle nektek is.

Aztán elégedetten hozzátette:

-- Látjátok, ezért szeretek én turkálni.

Azzal kunkori farkával vidáman intve, elcsörtetett az erdei tisztás felé.

-- Megette a gombámat - állapította meg letörten Samu, és lezökkent az ösvény szélére.

-- Hát, meg - bólintott Rézi, és leült a barátja mellé a fűbe. - Sajnálom, Samu.

-- Minden az én hibám! - tört ki panaszosan a sün. - Haza kellett volna vinnem, és csak utána hemperegni! Nem lett volna szabad játszanom! 

Rézi ezt már nem hagyhatta szó nélkül.

-- Samu! De hát a játék is fontos! Jó volt hemperegni a puha avarban, nem igaz?

-- De igen, csak hát...

-- Samu, egy jó játék néha ugyanannyit ér, mint egy finom gomba. Különben is, majd szedsz másikat.

-- De hol? – kérdezte a sün keserves képpel - Hol találok még ilyet?

Rézi széttárta a kezét.

-- Hát, azt most hirtelen nem tudom.

-- Én sem.

Elszontyolodva néztek maguk elé.

Egyszer csak megszólalt fölöttük egy vidám hang.

-- Hát ti? Talán vackorba haraptatok, hogy olyan fancsali képet vágtok?

Cinke Dénes nevetett le rájuk egy nyárfa lehajló ágáról.

Rézinek erre felcsillant a szeme, és fülig szaladt a szája.

-- Dénes, nahát, de jó, hogy erre jársz!

Azzal Samuhoz fordult, és vidáman rikkantotta:

-- Samu, meg vagyunk mentve!

-- Nocsak -, rebbent közelebb érdeklődve Cinke Dénes. - Én lennék a megmentőtök?

-- De te ám! Mondd csak, megvan még az a szép vargánya telep a fészketek közelében? 

-- Meg bizony! Talán megéheztél, Rézi?

-- Nem én. Hanem a barátom. Oda tudnád vezetni Samut? 

-- Már mehetünk is. Idén különösen szép a termés. Még nem is láttam ekkora vargányákat. Mehetünk, Samu?

-- Juhé! - kiáltotta Samu – Menjünk!

Rézi mosolyogva nézte, ahogy a sün apró lábait szedve iszkol az ágról-ágra röppenő cinke után. Aztán már indult volna hazafelé, de hirtelen megfordult, és szemügyre vette a levélkupacot. Körülnézett, látja-e valaki, majd szélesen elvigyorodott, nekifutott, és rávetette magát. Aztán csak hempergett a puha, színes faleveleken, nagyokat nevetve, önfeledten, mint egy boldog gyerek.

Kedvezményes könyvvásár! :)

SAJNOS EZ AZ AKCIÓ OKTÓBER 15-ÉN VÉGET ÉRT,

DE A LINKEN TOVÁBBRA IS ELÉRHETŐK A MESEKÖNYVEIM.

(JÖN A KARÁCSONY! :)

A Könyvmolyképző Kiadó új Alexandra webshopjában most többek között 

az én három mesekönyvem is 

40%-os akcióban kapható. 

Most még kedvezőbb áron beszerezheti mindenki, 

akinek valamelyik még hiányzik. :) 

Itt a link a webáruházba:


Palásthy Ágnes mesekönyvei

Az olvasás éjszakája - A kiscinkék iskolába mennek

A kiscinkék iskolába mennek

– Jaj, anya, ez fááááj!

Gida, a csintalan kékcinke fióka visítva menekült az anyja elől.

– Gida, ne bomolj – zörrent rá az apja. – Hagyd, hogy édesanyád megfésüljön.

– De húúúz, nem akarooom…

Mókus Rézi, aki a szomszéd lucfenyőn a szép érett tobozok közt válogatott, felnézett a sivalkodásra.

– Mi van, Dénes – szólt oda a barátjának –, tán éppen kopasztjátok a fiókákat?

– Még arra is sor kerülhet – fenyegette meg a vigyorgó Gidát megemelt szárnyával az apja, aztán nevetve megborzolta a feje búbját.

– Dénes, hát most fésültem meg – jajdult fel panaszosan Amália, a felesége. – Most kezdhetem elölről. Jössz ide, Gida, de rögtön!

Mókus Rézi érdeklődve közelebb húzódott, hóna alatt egy szép formás tobozzal.

– Mire ez a nagy tollászkodás? – kérdezte kíváncsian.

– Bagoly tanító úrhoz készülünk – magyarázta Amália, miközben Gida tollait rendezgette serényen. – Ősszel iskolába mennek a gyerekek, be akarjuk íratni őket.

– Hát már olyan nagyok lennének? – ámult el Mókus Rézi. – Nem láttam őket, mióta kikeltek.

Amália a fészek szélére terelte a fiókákat, és sorban bemutatta őket.

– Cili, Mili, Palkó és Gida.

– Gida? Milyen fura név ez? Hát nem kiskecske a fiatok!

– Igazából Gedeon – szólt közbe az apjuk –, a nagybátyám után. De olyan kis ugribugri, illik rá a Gida.

Aztán Amáliához fordult.

– Kész vagyunk, drágám? Akkor indulás, aprónép. Viszlát, Rézi.

Rézi egy darabig nézett utánuk, aztán ahogy a cinke család eltűnt egy terjedelmes hársfa mögött, vállára vette a tobozt, és fürgén elindult vele hazafelé.

Mikor Dénes és Amália megérkezett a fiókákkal az öreg tölgyhöz, a bagoly az odúja előtt gubbasztott egy ágon, és tűnődve bámult maga elé. Amint meglátta a cinkéket, felderült az arca.

– Dénes! Amália! – kiáltotta örömmel. – Emlékszem rátok az iskolából. Mi járatban vagytok?

– Azért jöttünk, hogy a gyerekeket beírassuk az iskolába – felelte Dénes büszkén.

A bagoly a fiókákhoz fordult.

– Szóval iskolába mennétek? Hát, lássuk, tudtok-e felelni a kérdésemre. Hány meggyre van szükség, hogy mindnyájan ehessetek belőle?

– Háromra! – vágta rá határozottan Cili. – És akkor ehet belőle Mili, Palkó meg Gida is.

– Hohó! – emelte fel ujját a bagoly. – Hát magadat nem számoltad.

– Nem, mert én nem szeretem a meggyet – jelentette ki Cili nevetve.

– Tényleg – susogta szégyenlősen Mili. – Cili nem szereti.

A bagoly elmosolyodott.

– Én tudom, tanító úr, én tudom – nyújtózkodott izgatottan Gida.

– Halljuk.

– Négy meggy kell, mert három testvérem van, meg én, az négy.

– Ügyes vagy – felelte a bagoly. – Jól kiszámoltad.

– Igen ám – szólalt meg ekkor Palkó, és megigazította a szemüvegét. – De lehet úgy is mondani, hogy két meggy kell, mert a meggy ugyebár párosával terem, és akkor mondhatjuk azt is, hogy két pár.

– Micsoda csavaros eszű gyermek – bólintott a bagoly. – Neked is igazad van.

Amália mosolyogva megkérdezte:

– Akkor beírathatjuk őket?

– Ó – ingatta a fejét sajnálkozva a bagoly. – Sajnos, az most nem fog menni.

– Hogyhogy? – értetlenkedett Dénes. – Hiszen elég nagyok, és okosak is.

– Nem is az a baj, fiam – sóhajtott a bagoly –, csakhogy elvesztettem a szemüvegemet. Anélkül meg vaksi vagyok, mint… mint… hát, szóval vaksi vagyok nagyon. Nem tudom beírni a nagy könyvbe a fiókákat. Sajnálom.

– Ez bizony baj – felelte lehangoltan Dénes. – Akkor most mi lesz?

Tanácstalanul néztek egymásra.

– Papa, hát keressük meg azt a szemüveget – furakodott közelebb Gida, akinek már megint égnek állt a feje tetején a tolla.

– Úgy van – próbálta lesimítani a gyerek feje búbját Amália. – Mikor használta utoljára, tanító úr? És merre járt azóta?

A bagoly elgondolkodott.

– Csak itt voltam a tisztás túloldalán, Kuvik sógornak vittem át az újságot. Volt benne egy érdekes cikk, azt akartam megmutatni neki. Igen. Szóval elolvastam az újságot, aztán mikor indultam volna, jött Veréb Tóni a fiókáival. Őket beírtam a nagykönyvbe, akkor még rajtam volt a szemüveg. De nem emlékszem, mi lett vele azután. Amikor Kuvik sógorhoz értem, már nem volt meg. Talán kiesett a zsebemből.

– Akkor itt a tisztáson kell körülnézni.

A cinkék körbe-körbe repkedtek a tisztás fölött, és figyelték, megcsillan-e valahol a szemüveg. Találtak a fűben üvegcserepet, csillogó, lapos követ, még egy szép fényes kulcsot is, amit egy kiránduló ejthetett el. De a bagoly szemüvege nem volt sehol.

Lógó orral tértek vissza a tölgyfához.

– Sajnos, nem találtuk meg – mondta elszontyolodva Dénes. – Most mi legyen?

– Támadt közben egy ötletem! – válaszolt izgatottan toporogva a bagoly. – Amáliának nagyon szép írása volt iskolás korában. Beírhatja ő a fiókáitokat.

Amália elpirult.

– Igazán?

– Hát persze. Gyöngybetűid voltak. Hozom is a könyvet.

Térült-fordult, és hozta a nagykönyvet, amelybe minden évben beírták az iskolába menő fiókákat. Jókora könyv volt, a lapjai már megsárgultak a kortól, a kék vászonkötés kifakult, és itt-ott meg is kopott.

– Itt is van már – szólt örömmel a bagoly, és óvatosan letette Amália elé. Aztán kinyitotta, és lapozni kezdett.

Egyszer csak megdermedt, és kigúvadt szemmel meredt a könyvre. Köréje gyűltek a többiek is, kíváncsian, hogy vajon mit nézhet.

– Jaj – kiáltott Amália, és a szája elé kapta a kezét. Aztán nevetni kezdett.

Nevettek a többiek is, leghangosabban a bagoly.

A könyvben ott lapult az elveszett szemüveg.

– Hát becsuktam a könyvbe! – kiáltotta a bagoly kacagva. – Egész idő alatt itt volt. Hu-hu-hú, de szórakozott vagyok.

És úgy nevetett, hogy közben a könnyeit törölgette.

Aztán elkomolyodott. Ünnepélyesen felbiggyesztette orrára a szemüveget, fogta a tollat, és a szemüveg felett a cinke fiókákra nézett.

– No, kisiskolások. Kit írjak be elsőnek?

Egy kedves olvasói vélemény

Váratlan öröm ért. Egy weboldalon erre a kedves olvasói értékelésre bukkantam A fába szorult borzról:

Vélemények

Szilvia | 

2017. 08. 19.

Szuper könyv, a másik kettő rész is megvan. A legjobb friss magyar mesekönyvnek tartom őket, érdekes történetek, kedvesség, humor, jó nyelvezet. Kislányomnak és nagyfiamnak egyszerre tudom olvasni☺

Nagy kedvenc A tekergő bőregér :)

Zita és Zalán (meg a nagypapa) kedvenc olvasmánya a Bőregér

Könyvhét 2017

Az eső a frizurámat ugyan tönkretette, de a kedvemet nem ronthatta el. 

Nyerj egy könyvet a rajzoddal!

Rajzpályázat a Dörmögő Dömötör májusi számában megjelent mesémhez kapcsolódva. Címe: Sün Samu és a szedres pite :)

Részletek ezen a linken!

Lapozz bele! A tekergő bőregér

Itt lehet belelapozni :)

Író-olvasó találkozó

Nagyon jó kis délutánt töltöttünk el a somlói általános iskola másodikosaival.  

Könyvfesztivál 2017

Szerző és szereplők a színpadon

Az előadás végén kedvesen felhívtak a színpadra, ahol találkozhattam a tehetséges szereplőkkel. Köszönöm a nagyszerű élményt. :)

Színdarab a mesémből

Az a hatalmas öröm ért, hogy a környei Kisfaludy Általános Iskola színjátszó csoportja színdarabot írt az egyik mesémből, és tegnap előadták az iskola gálaműsorán. A Katica világgá megy című meséről van szó, amely az Elrabolták a siklót című első mesekönyvemben jelent meg. Remek előadás volt, nagyon ügyesek voltak a gyerekek, és kitűnő feldolgozást készített a két kolléganő, Láng Éva és Odlerné Takács Zsuzsanna. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor Katica és Sziszi a szöcske találkoznak a buta és verekedős mezei poloskákkal. Itt olvasható a jelenet, és belinkelem a videót is róla, amelyet a Katicát játszó Míra anyukája készített. :)

Katica világgá megy – részlet : találkozás a mezei poloskákkal 

Sziszi és Katica indultak volna tovább, de hirtelen előttük termett egy zajos társaság. Hangosan kiabáltak, lökdösődtek egymással a porlepte alakok, és időnként nyerítve felnevettek.

– Katica, gyere, kerüljük el őket – húzta vissza Sziszi a barátját.

– Miért, kik ezek?

– Mezei poloskák – felelte halkan a szöcske. – Nem csak nagyon ostobák, de nagyon büdösek is.

Ez utóbbit már csak súgta, de a jövevények így is meghallották. A legnagyobbik, akinek divatosan hátra volt fésülve a csápja, lecövekelt előttük, és kezével intve leállította a többieket is.

– Mire vágsz fel úgy, te szöcske? – kérdezték a poloskák, és fenyegetően köréjük gyűltek.

Hirtelen megakadt a tekintetük Katicán. A banda vezére odaállt eléje.

– Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte tőle.

– Katica vagyok, nem látod? – vetette fel a fejét önérzetesen Katica.

– Katica! Hihihi! Még hogy katica! – fogták az oldalukat a nevetéstől a poloskák.

– Bruhaha! – nevetett a bandavezér is. – Hiszen mindenki tudja, hogy a katicák hátán pöttyök vannak. Úgy is hívják őket, hogy öt… nem, hat… vagy mégis öt…

Ujjain számolgatni kezdett.

– Öt, vagy hat, vagy…

– Hagyd békén a barátomat! – pattant Katica elé Sziszi. – Igenis ő Katica. Te meg egy buta szamár vagy!

– Mi van? Mit mondtál? Hát nem vagyok én szamár! Hát hogy lehetnék én szamár, mikor én poloska vagyok?

– Pepe, azt hiszem, sértésnek szánta – jegyezte meg halkan az egyik testvére.

– Micsoda? Te sértegetni mersz, te szöcske? Majd mindjárt elzongorázom a nótádat!

– Talán elhúzod – jegyezte meg hetykén Sziszi, és karba fonta a kezét. Katica azért látta, hogy egy kicsit erőltetett a mosolya.

A poloskavezér fenyegetően elindult Sziszi felé, aztán hirtelen megtorpant, és törölgetni kezdte a fejét. Valami fura, sárgás por záporozott rá az égből. Aztán a társai is kapálózni kezdtek.

– Juhhhééé! – kurjantotta egy vidám hang fölöttük.

Katica felnézett. A méhecske éppen belenyúlt a zsákjába, hogy újabb adag virágporral dobálja meg a poloskákat.

A legidősebb poloska hátrálni kezdett.

– Most nem érek rá – motyogta. – Még találkozunk. Úgy megraklak majd, hogy cimbalomnak nézed az eget.

– Nagybőgőnek! – kiáltotta a sebesen visszavonuló poloskák után Sziszi. Aztán kidüllesztett mellel megjegyezte:

– Hiába, na, félelmetes vagyok.

– Az vagy, Sziszi – válaszolt Katica. – De azért jól jött a méhecske segítsége is.

– Aha – vigyorgott Sziszi. - Kösz, méhecske.

Az csak mosolyogva integetett, és már repült is tovább.

Jelenet az előadásból

A bodobács lakodalma

Egy szép nyári délután Bódog, a bodobács egy kamilla virág tövében sütkérezett, és vidáman csevegett arájával a közelgő lagzijukról.

Aztán, amint felpillantott, kissé távolabb megakadt valamin a tekintete.

- Jaj – nyögött fel rosszat sejtve, és az arájához fordult - Drága Rozáliám, nézz csak oda. Te is azt látod, amit én?

Rozália arra nézett, amerre a bodobács csápja mutatott, és a szája elé kapta a kezét, amint meglátta a feléjük bicegő Tücsök Teodort.

- Mi történt veled, barátom? – kérdezte a tücsök elé siető Bódog.

- Ó –, legyintett Teodor –, ne is kérdezd. Sportbaleset. Átszökkentem egy toboz felett, de olyan szerencsétlenül értem földet, hogy megrándítottam a bokám.

- Fáj? – érdeklődött Rozália együtt érzően.

- Fáj, fáj – felelte a tücsök - De nem is ez a baj. Hanem az, hogy így nem tudok hegedülni a lagzitokon.

- Hát ez tényleg baj – sóhajtott a bodobács, és bánatosan lekonyult a csápja. Kézen fogta Rozáliát, aztán csak néztek egymásra elszontyolodva, tanácstalanul.

Egy közeli lapulevél árnyékában hűsölt Csiga Béla, meg a barátja, Szepi, a lepke, és minden szót hallottak.

– Szegény tücsök – jegyezte meg a csiga.

- És szegény Bódog – emelte fel az ujját Szepi - Hát miféle lagzi az, ahol a vőlegény nem tudja megtáncoltatni a szép menyasszonyt?

- Ki kellene találni valamit – töprengett Csiga Béla.

- Tarthatnánk egy kupaktanácsot – javasolta Szepi.

Odamentek a gyászosan ácsorgó kis csoporthoz.

- Hallottuk, mi történt – szólalt meg Csiga Béla. – Mi volna, ha összehívnánk mindenkit? Talán lesz valakinek egy jó ötlete, hogyan lehetne muzsika a lagzitokon.

Összenézett Bódog és Rozália.

- Az jó volna – bólogattak felvidulva.

- Akkor találkozzunk a nyírfánál, a tisztás szélén – mondta a lepke. – Hívjátok, akit tudtok, mi is szólunk mindenkinek. Nyomás, Csiga.

- Szaladok – mondta a csiga, és sebesen elindult.

A fehér törzsű nyírfa árnyékában hamarosan összegyűlt sok barát és ismerős. Élénken találgatták, vajon miért hívta őket össze a bodobács. Legutoljára befutott a lihegő csiga is, egy fürge százlábú nyomában.

Amikor mindnyájan együtt voltak, Bódog elmesélte, mi történt a tücsökkel.

- És ha nem találunk ki valamit, nem tudunk táncolni a lagzimon – jelentette ki végül.

Erre nagy hangzavar támadt. Nagyon várták már a bodobácsék lagziját, úgyhogy lázasan kezdte törni a fejét mindenki.

A csiga tekintete egyszer csak megakadt a szöcskén.

- Sziszi – kiáltotta örömmel. – Te nagyon hasonlítasz a tücsökre. Nem tudnál te hegedülni?

A tücsök csak elnézően mosolygott, de Sziszi tiltakozva hadonászott az összes karjával. Meg sem tudott szólalni, úgy megdöbbent a váratlan kéréstől.

– Nem gondolnám – nyögte ki végül - Én ugyanis nem kaptam zenei képzést.

Aztán kis töprengés után segítőkészen kijelentette:

– De akrobata mutatványokkal esetleg szórakoztathatnám a násznépet. Ugrani aztán igazán jól tudok.

A többiek nevettek.

- Mit szólnátok a békakórushoz? – szólalt meg izgatottan a méhecske.

- Ó, tényleg – helyeseltek többen is. – A békák.

- Deeee… - szólt közbe Rozália –, nem egyhangú az egy kicsit, amit fújnak? Brekeke, brekeke, és aztán megint csak, brekeke? Hát mit lehet erre táncolni?

Aztán a méhecske lógó orrát látva kedvesen megjegyezte:

- De azért jó ötlet volt, méhecske.

- Hát akkor nem lesz zene? – kérdezte csalódottan a katicabogár. – Nem tudunk táncolni a lagzitokon? Pedig már úgy vártam.

- Igen, igen – szólalt meg hirtelen a fejük fölött a szajkó, aki véletlenül vetődött arra – Én is nagyon vártam már a lagzitokat, Bódog.

- Szerettem volna hallani a tücsök hegedülését – folytatta lelkesen, egy alacsonyabb ágra telepedve – Mert az valami gyönyörű. Az a szép tücsökzene. Amikor a tücsök úgy rákezdi, hogy… na hogy is… valahogy így…

És a tisztáson egyszer csak felharsant a tücsökzene. Tisztán, gyönyörűen. A szajkó még cifrázta is, pont úgy, ahogyan Teodor szokta, még az apró kis zizzenéseket is beletette, ahogy néha a tücsök szárnya rezzent.

Nagy csend lett. Teodornak még az álla is leesett. Mindenki ámulva nézte a szajkót.

- Mi van? – kérdezte a szajkó zavartan. – Mit bámultok?

- Szajkó – lépett elő kissé kábán a tücsök. – Ez nagyon szép volt. Én ezennel tiszteletbeli tücsökké avatlak. Te fogsz muzsikálni Bódogék lakodalmán.

- Mit szóltok hozzá? – kérdezte a bodobácsok felé fordulva.

- Szóhoz sem jutok! – kiáltotta Bódog - Szóhoz sem jutok!

Rozália pedig szinte sírt örömében.

Bódog a tisztás lakói felé fordult, és fülig érő szájjal bejelentette:

- Mindenkit várunk szépséges Rozáliámmal holnap délben a lagzinkba. Napnyugtáig ropjuk majd.

Aztán hozzátette, a szajkóra kacsintva:

- Vagy, amíg a madár bírja.

Tücsökzenekar

Nagy kedvenc a Borz :)

Hanna, egyik leghűségesebb olvasóm csibészes mosollyal pózol a Borzzal. :)

A szentjánosbogár lámpája

Illusztráció: Wiebke Rauers

Dugó, a méhecske vidáman repült hazafelé az edzésről. Ma végre minden jól ment, még a Mester is megdicsérte.

Dugó boldogan elvigyorodott. Aztán eszébe jutott, meglátogathatná a nagybátyját, Rezső bácsit, hogy elmesélje neki.

Élesen jobbra fordult, a nagy bodzabokor felé, ahol Rezső bácsi lakott. És abban a pillanatban hatalmas lendülettel, óriási csattanással összeütközött valakivel. Az ütközéstől elszédült, és lepottyant a fűbe. Ott üldögélt, kissé kábán, a homlokát dörzsölgetve, amelyen szép nagy púp növekedett egyre magasabbra.

Vele szemben egy elképedt szentjánosbogár ült, ugyancsak jókora púppal a homloka közepén.

–  Hékám! – szólt rá a szentjánosbogár. – Hát miért nem nézel körül, amikor befordulsz?

–  Hékám, aki mondja – vágott vissza sértődötten Dugó. – Te meg miért nem nézel magad elé?

–  Hát mert keresek valamit. Röpködök itt a tisztás felett, és nézek lefelé, hátha megtalálom.

–  Akkor még jó, hogy nekimégy mindenkinek – jegyezte meg szemrehányóan Dugó. Aztán kíváncsian megkérdezte – Tulajdonképpen mit keresel?

–  A lámpámat – motyogta bánatosan a szentjánosbogár, és nagyot sóhajtott. Aztán Dugóra pillantott, és reménykedve megkérdezte  –  Nem láttad esetleg?

–  Nem tudom – tárta szét a karját tanácstalanul Dugó. – Hogy néz ki?

–  Olyan szép fényes, hosszú rúdja van, és ráírtam a nevem kezdőbetűjét: J.

–  J? Hát hogy hívnak? János?

–  Neeem. Nem János.

–  Hanem?

–  Megmondom, de ne nevess: Jakab.

–  Miért nevetnék? – kérdezte csodálkozva a méhecske. Aztán vállat vonva hozzátette –  Én meg Dugó vagyok. 

Jakab végignézett a köpcös kis méhecskén.

–  Jó név – bólintott komolyan. Aztán elvigyorodott. – Illik hozzád.

Dugó nem sértődött meg, csak vidáman legyintett. Aztán eszébe jutott valami.

–  Hát, ha nem találod a lámpád, vegyél egy újat.

–  Sajnos, az most nem segít – horgasztotta le a fejét a szentjánosbogár. – Tudod, hamarosan lesz a rovarfesztivál.

–  Tudom hát – vágta rá csillogó szemmel Dugó, és izgatottan hadonászva hozzátette –, mi is tartunk egy bemutatót. Kincskeresés. Nagyon izgalmas lesz. Én vagyok a felderítő.

–  Tényleg? – pillantott fel érdeklődve a szentjánosbogár. –  Majd megnézem. Mi meg akrobatikus táncot adunk elő. Ez lesz az utolsó szám, amikor már besötétedett. Tudod, ide-oda repkedünk, és közben a lámpáinkkal mindenféle mintákat rajzolunk, meg feldobjuk és pörgetjük, egymásnak dobáljuk, ilyenek.

–  Ez nagyon jó lesz! – bólogatott lelkesen a méhecske.

– Aha. Csak az a baj – folytatta borúsan Jakab -, hogy mindent a régi lámpámmal gyakoroltam be. És most már nincs időm megtanulni egy újjal. Ha nincs lámpa, nem szerepelhetek. Pedig nagyon szeretnék. És Luca a párom… és akkor ő is kimarad…

–  Hű. Hát ez komoly. De… – Dugó töprengett, mivel vigasztalhatná meg -, talán még előkerül. Majd én is figyelek, és szólok a csapatnak is. De most már igyekeznem kell Rezső bácsihoz. Szia, Jakab.

–  Szia – felelte a szentjánosbogár. – Én is megyek. Megnézem még ott a galagonyabokornál… hátha szerencsém lesz…

Azzal ő is elrepült.

Kis idő múlva a harangvirág tövénél feltűntek a Poloska fivérek. A patak parti nagy pocsolyától jöttek, ahol a molnárkák meg a csiborok hokimeccsét nézték meg. Nagy hangon tárgyalták a meccset, amelyet a molnárkák nyertek.

–  Természetesen – jelentette ki a szemüveges Miki, aki az egyetlen könyvmoly volt közöttük. – Hiszen a rokonaink. Még jó, hogy ők a legügyesebbek.

Pepe, a bátyja a sor elején hirtelen lefékezett, mire a többiek egymásnak ütköztek mögötte. Zsiga hanyatt is esett.

–  Hogyhogy a rokonaink? – meredt Mikire értetlenül Pepe. – Hiszen mi poloskák vagyunk, ők meg molnárkák.

–  Igen ám – igazította meg az orrán a szemüveget Miki -, csakhogy igazából őket is poloskának hívják. Molnár poloska – ez a hivatalos nevük. Ebből lett a molnárka, ahogy mindenki mondja.

–  Nocsak – ingatta a fejét álmélkodva Pepe. Aztán kíváncsian megkérdezte –  És nekünk mi a hivatalos nevünk?

–  Mezei poloska – válaszolt Miki.

–  Hát akkor – csattant fel szemrehányóan Pepe –, minket miért nem hívnak mezeikének? Milyen kedves volna, nem?

A testvérei először csak elképedve bámultak rá. Aztán vidáman hahotázni kezdtek.

–  Mezeikének? Mezeike. Még hogy mezeike. Bruhaha.

Egymás hátát csapkodták, a hasukat fogták, úgy nevettek. Zsiga meg, aki még mindig a fűben feküdt, a földet püfölte széles jókedvében, amíg egyszer csak bele nem akadt a keze valamibe. Felült, és érdeklődve vizsgálgatta a fűben talált tárgyat. Egy karcsú, fényes henger volt, oldalán nagy J betűvel. És volt rajta valami bütyök is, amit Zsiga kíváncsian böködni kezdett. Egyszer csak a bütyök odébb csúszott, és a karcsú hengerből vakító fénysugár tört elő.

A poloska fivérek ámulva nézték.

–  Azta! – mondta Zsiga. – Egy lámpa! Hé, nézzétek, milyen jó kis lámpát találtam! Mindig is ilyet szerettem volna!

Óvatosan visszacsúsztatta a pöcköt, mire kialudt a fény. Újra bekapcsolta. Aztán megint ki. Annyira tetszett neki a dolog, hogy végül megállás nélkül kapcsolgatni kezdte, és élvezettel figyelte, ahogy a fény hosszabb-rövidebb időre felvillant, aztán kialudt. 

–  Mintha morzéznál – állapította meg tudálékosan Miki.

–  Az mi? – kérdezte Pepe, aztán gyorsan hozzátette – Tudom, csak most nem jut eszembe.

Zsiga is abbahagyta a kapcsolgatást, és kíváncsian felnézett.

–  Hát van a Morze ábécé – magyarázta Miki. – Minden betűnek van egy jele, amit a fénnyel is leírhatsz.

A fivérei értetlen tekintetét látva folytatta:

–  Olyan, mintha fénnyel írnál üzenetet.

–  Például mit? – kérdezte Pepe, aki úgy tett, mintha értené.

–  Mondjuk, hogy „Szia! Hogy vagy?”

–  De hát miért írnád ezt nekem fénnyel – méltatlankodott a legidősebb Poloska fivér –, amikor meg is kérdezheted tőlem? Hát itt állok melletted.

A többiek egyetértően bólogattak.

–  De ha mondjuk nem itt lennél, hanem messzebb, akkor üzenhetnék neked – magyarázta Miki. Aztán kivette Zsiga kezéből a lámpát. – Megmutatom.

–  És te honnan tudod ezt? – szólalt meg Totó, a negyedik fivér.

–  Olvastam egy könyvben Gyík Sanyánál – válaszolt Miki. Megigazította állandóan lecsúszó szemüvegét, majd villogtatni kezdett a lámpával. – Most azt írom, hogy „Szia”. Az „S” betű három rövid fényjel, nézzétek. Most jön a „Z”.

A többiek körbeállták, és egymást böködve, nevetgélve figyelték. Aztán egyszer csak torkukon akadt a nevetés, amikor a tisztás túloldalán is villogni kezdett valami fény.

–  Ez is üzenet? – bökte meg Miki könyökét Pepe.

–  Aha.

–  És mit mond?

–  Szia Jakab! Meglett a lámpád?

Miki csibészesen elmosolyodott, és sebesen jelezni kezdett.

–  Mit írsz?

–  Hát azt, hogy „Igen”.

–  De hát te nem vagy Jakab – jelentette ki csodálkozva Pepe.

–  Tudom – legyintett Miki -, csak megtréfálom egy kicsit.

Villogni kezdett a lámpával:

–  Szia! Ki vagy?

A tisztás másik oldalán Jakab párja, Luca elképedve olvasta az üzenetet.

–  Hát Luca! – írta. – Nem ismered meg a lámpám fényét?

–  Dehogynem. Szia, Luca!

Luca valahogy furának találta Jakab viselkedését. A lámpája ismerős volt, de mintha nem is ő írta volna az üzeneteket. Fura. Na, majd mindjárt kideríti, mi van emögött.

–  Találkozzunk a nagy páfránynál – írta sebesen.

–  Mit ír? – faggatták a Poloska fivérek Mikit.

–  Hogy menjünk a nagy páfrányhoz.

–  Hát menjünk.

–  De akkor kiderül, hogy mi nem vagyunk Jakab.

–  Az igaz.

A poloskák tanácstalanul ácsorogtak.

A tisztás túloldalán Luca várakozott. Egyre gyanúsabb lett neki ez a dolog. Na, most kiugrasztom a nyulat a bokorból, gondolta.

–  Hozok neked gumicukrot – írta, mivel jól tudta, hogy Jakab azt ki nem állhatja.

–  Azt mondja, hoz gumicukrot – tolmácsolta Miki.

–  Jóóóó! – ujjongott Zsiga, mivel az volt a kedvencük.

–  Írd meg neki, hogy hozzon rengeteg gumicukrot!

Miki engedelmesen írta:

–  Rengeteg gumicukrot hozzál! Oda küldöm érte a barátaimat, a mezei poloskákat.

–  Aha! –  Luca most már mindent értett.

–  A mezei poloskákat? – kérdezett vissza.

–  Igen, igen.

–  Jól van.

Luca kikapcsolta a lámpáját, aztán mérgesen mondta:

–  Majd adok én nektek gumicukrot!

Miki is kikapcsolta a lámpát, és a Poloska fivérek nagy hahotázásban törtek ki.

–  Elhitte, hogy te vagy Jakab! – nevetett Totó.

– De ki az a Jakab? – vakarta meg a fejét Pepe.

–  Nem tudom – vont vállat Miki. – De igyekezzünk, Luca hoz nekünk gumicukrot.

Azzal vidáman nevetgélve elindultak a nagy páfrányhoz.

–  De jó kedvetek van! – szólalt meg valaki a fejük felett. Amint csodálkozva felpillantottak, meglátták Dugót, a zömök kis méhecskét. Dugó leszállt melléjük, és egy boglárka levelére telepedett.

–  Bezzeg szegény Jakab nem ilyen vidám – jegyezte meg.

–  Ki az a Jakab? – érdeklődött Zsiga.

–  Hát a szentjánosbogár.

–  És mi baja van?

–  Elveszítette a lámpáját. Nem láttátok véletlenül?

–  Nem-nem! – vágta rá egyből Pepe, és fürgén Miki elé állt.

–  Kár. A lámpa nélkül nem tud szerepelni a rovarfesztiválon.

–  Aha – szólalt meg jelentőségteljesen Zsiga.

–  Igen. És a párja, Luca sem.

–  Luca? – kérdezte izgatottan Totó.

–  Luca. Ismeritek?

–  Dehogy – felelte gyorsan Pepe, és mérgesen nézett a testvéreire.

–  Hát, talán előkerül még az a lámpa – mondta töprengve Dugó. – Na, sziasztok, én megyek.

Azzal elrepült a sombokor felé. Amikor eltűnt előlük, Zsiga szemrehányóan fordult Pepéhez.

–  Miért mondtad, hogy nem láttuk a lámpát? Mikor ott van Miki kezében.

–  Nem is biztos, hogy ez az a lámpa – védekezett duzzogva Pepe.

–  De igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe Miki. – Látod, Luca is megismerte.

Totó egyetértően bólogatott.

–  Lehet, hogy csak hasonlít rá  – vitatkozott Pepe. – És olyan jó játék. Te mondtad, Zsiga, mindig is ilyen lámpát szerettünk volna. Megtarthatnánk.

–  Nekem így nem kell – jelentette ki Miki.

–  Nekem sem – csatlakozott Totó meg Zsiga. – Vissza kell adni Jakabnak.

Pepe dacosan vonogatta a vállát. Aztán nem bírta tovább a testvérei szemrehányó tekintetét.

–  Na, jól van, adjuk vissza. Odaadjuk Lucának, és kész. Pedig kár érte – tette hozzá nagyot sóhajtva.

A poloskák elcsendesedve ballagtak tovább a nagy páfrány felé. Alig hogy odaértek, eléjük pattant mérgesen Luca.

–  Aha! Hát jól sejtettem! – kiabálta csípőre tett kézzel. – Nálatok van Jakab lámpája. Nem szégyellitek magatokat?

–  Az nem úgy van…. – szólalt meg sietve Miki. – Nem mi vettük el. Úgy találtuk.

–  És miért nem adtátok vissza neki?

–  Hát mert nem tudtuk, hogy kié – magyarázta Zsiga mentegetőzve. – Csak az előbb mondta Dugó.

–  Éppen most akartuk visszaadni – tette hozzá Totó.

–  Pedig milyen jó játék ez a morzézás – dünnyögte Pepe szomorúan, aztán reménykedve megkérdezte – Biztos, hogy ez a Jakab lámpája?

–  Hadd nézzem.

Luca figyelmesen vizsgálgatta a fényes hengert. Aztán határozottan bólintott.

–  Biztos, hogy ez az – mondta. – Nézzétek, rajta van egy nagy J betű. És itt a szélénél egy kicsit behorpadt, amikor Jakab leejtette a próbán. Ez az ő lámpája. Hála az égnek.

–  Na meg a Poloska fivéreknek – düllesztette ki a mellét büszkén Pepe. Aztán hozzátette – De hívhatsz minket Mezeikének is.

Azzal mérgesen meredt vigyorgó testvéreire.

–  Milyen kedves név – jelentette ki Luca, és elmosolyodott. – Köszönöm, Mezeikék. De jó, hogy mégis szerepelhetünk a fesztiválon.

Már indult volna a lámpával, de eszébe jutott valami.

–  Ha eljöttök a fesztiválra, viszek nektek gumicukrot – mondta hátrafordulva, és vidáman felnevetett.

Aztán intett nekik, és már repült is boldogan. Vitte Jakabnak a megkerült lámpát.