Palásthy Ágnes: A királylány és a farkas

 

A királylány fürgén leugrott a piros kerékpárról, amikor elérte az erdőt. Megtanulta már a saját kárán, hogy innen jobb tolni a bringát egy darabig. A vastag avartól nem látszott ugyan, de az ösvényen alattomos szikladarabok álltak ki a földből, meg az öreg fák göcsörtös gyökerei. Könnyen elbotolhat, sőt, el is hasalhat bennük a gyanútlan erdőjáró. Bíborka ugyan megúszta pár csúnya horzsolással, amikor egyszer elvágódott az erdei ösvényen a kerékpárjával, de azért itt csak gyalogosan vág át azóta.

Jókedvűen lépkedett az ösvényen, és kíváncsian nézelődött. Fölötte két szarka veszekedett hangosan egy ágon, később egy nyúl rohant át lélekszakadva az ösvényen előtte.

Mikor a tisztáshoz ért, a királylány óvatosan kikerült egy elszántan előre igyekvő csigát, és megigazgatta a kerékpár csomagtartóján a hátizsákot. Innen már kerekezhet tovább, eddig tartott a nehéz terep.

Már éppen felült volna a nyeregbe, amikor valami fura hangot hallott. Mintha valaki keservesen  nyögött volna.

A kis tisztás egyik oldalán tüskés bokrok alkottak sűrű falat. Úgy tűnt, onnan jön a hang. Bíborka óvatosan elindult a bokrok felé. Amikor odaért, hangosan megszólalt:

̶  Van itt valaki?

 ̶  Van, van! Na, végre!  ̶  jött a válasz sietve. – Nem segítenél kijutnom innen?

Bíborka lehasalt, és bekukucskált az ágak között. Majd villámgyorsan felpattant, és azt mondta.

 ̶   Húha!

A bokor túloldaláról hatalmas nyögés volt a válasz. Aztán megszólalt egy siránkozó hang.

 ̶   Kérlek, segíts rajtam. Teljesen belegabalyodtam ebbe a tüskebokorba. Nem tudok egyedül kimászni.

 ̶   Nem - nem! – felelte határozottan Bíborka, és megrázta a fejét, bár ezt valószínűleg nem lehetett látni a bokor túloldalán. – Szó sem lehet róla.

 ̶   De hát miért nem? - kérdezte elkeseredetten a másik.

 ̶   Még kérded? Hát te egy farkas vagy! Egy akkora farkas, amekkorát én még nem is láttam. Sőt, azt hiszem, nem is akarok ilyen közelről. Úgyhogy én felhúzom a nyúlcipőt.

̶   Ne hagyj itt – rimánkodott a farkas. – Nem bántalak. Nem vagyok én olyan. Senkit sem bántok.

De Bíborka ezt már nem hallotta. Felkapta a kerékpárját, a nyergébe pattant, és őrült sebességgel kezdett pedálozni az ellenkező irányba. Ám az első kanyar után egyre lassabban tekert, végül teljesen megállt. Tépelődött magában. Bíborka jószívű királylány volt, ha tehette, segített mindenkinek. De mégis, egy farkas… egy ekkora farkas… Tanácstalanul töprengett. Végül bosszúsan legyintett, és visszafordult az ösvényen.

A tisztáson lefektette a fűbe a biciklijét, és odasétált a tüskés bokrokhoz.

 ̶   Khm – köszörülte meg a torkát.

 ̶   Na, csakhogy – jegyezte meg undokul a farkas – Mi tartott ilyen sokáig?

 ̶   Hé, örülj, hogy visszajöttem! – fortyant fel Bíborka. – Akár el is mehetek.

 ̶   Jóvanna – motyogta a farkas. – Örülök.

 ̶   Egyáltalán, hogy kerültél oda? – érdeklődött Bíborka, és kihúzta sűrű, göndör hajából az egyik fésűt, amivel a frizuráját próbálta rendben tartani.

 ̶   Elcsavargott egy birka a nyájtól, azt kerestem.

Bíborkát elöntötte a méreg.

– Áhá! Meg akartad enni azt a szegény kis barit, igaz? – kiáltotta, ökölbe szorított kézzel hadonászva. ̶  Szégyelld magad! Már sajnálom, hogy visszajöttem.

Azzal visszatolta a hajába a fésűt.

- Ugyan már! – fakadt ki a farkas. – Mivel enném meg, könyörgöm? Idenézz!

Azzal erőlködve kidugta a fejét a bokor alól, és kitátotta a száját. Teljesen fogatlan volt.

 ̶   Egy fogam sincs, látod? Egy se. Mind kihullott. Megöregedtem. Fogatlan oroszlán vagyok én már – jelentette ki szomorúan.

Szegény feje, olyan öreg, már azt is elfelejtette, hogy ő farkas, gondolta magában Bíborka, és megsajnálta. Hason kúszva bemászott a bokor mögé, és nekiállt kifésülni a farkas bozontos bundáját, hogy kiszabadítsa az öreg jószágot a tüskék közül.

 ̶   De akkor mit akartál a birkával? – kérdezte.

 ̶   Az utóbbi időben a pásztor mellett dolgozom – felelte a farkas, aztán feljajdult. ̶  Hé, ez fájt!

 ̶   Nyughass – szólt rá Bíborka  ̶ , ne ficánkolj. Szóval a pásztor mellett dolgozol.

– Igen. Segítek neki együtt tartani a nyájat. Ő meg főz nekem finom pásztor tarhonyát. Mindenki jól jár.

Felszisszent.

 ̶   Sajnálom – mentegetőzött Bíborka –, nagyon kócos a bundád. Folytasd csak.

 ̶   De ez a rakoncátlan kis fiatal kos állandóan elcsavarog. Nem győzöm hazaterelni. Múltkor majdnem beleesett a patakba. Sok bajom van vele – ingatta panaszosan a fejét. – Öreg vagyok én már ehhez.

 ̶   Na, kész vagyunk – jelentette ki a királylány – Kimászhatsz a bokor alól.

A farkas megköszönte a segítséget, aztán nyögdécselve előmászott, és megemelte az ágakat, hogy segítsen Bíborkának kibújni.

 ̶   Csak tudnám, most hová ment ez a kalandor – morfondírozott aztán hangosan. – A sírba visz ez a bárány.

 ̶   Várj csak – csapott a homlokára Bíborka. – Mintha ott a patak túlsó partján láttam volna valami fehéret.

 ̶   Ajjaj – sóhajtott a farkas – a pataknál? Ez kemény lesz. Nekem víziszonyom van.

Bíborka odavezette a farkast, ahol a fehér foltot látta a tisztás felé jövet. Valóban a fiatal kos volt az. Ott toporgott a patak túlpartján, panaszosan bégetve.

 ̶   Boldizsár – szólt át neki a farkas –, már megint? Hát hogy mentél át oda? És most hogy hozzalak vissza?

 ̶   Majd én átmegyek érte – ajánlkozott a királylány. Vigyorogva hozzátette – Nekem nincs víziszonyom.

A farkas sértődötten vonogatta a vállát. Aztán megrázta a fejét.

- Nem olyan egyszerű ám – magyarázta.  ̶  Megáradt a patak, és most erős a sodrása. Veszélyes lehet.

Hallgattak, nézték a máskor szelíden csordogáló patakot, és törték a fejüket.

 ̶   Mintha feljebb volna egy gázló – gondolkodott hangosan Bíborka. ̶  Keressük meg. Gyere te is, Boldizsár.

Elindultak felfelé a patak mellett. A megszeppent fiatal kos engedelmesen követte őket a túlsó parton. Kis idő múlva meg is találták a gázlót. A jókora kövek ugyan most víz alatt voltak, de így is át lehetett kelni rajtuk.

 ̶   Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét a farkas – még valami bajod esik. Mégiscsak egy lány vagy…

Bíborka csípőre vágta a kezét, és paprikapirosan kiabálta:

 ̶   Na és? A lányok is meg tudnak csinálni mindent, amit a fiúk! Majd mindjárt meglátod!

Azzal már indult volna.

A farkas felkapott egy erős botot, ami az avarban hevert.

 ̶   Hé, legalább ezt vidd magaddal!

Bíborka zsörtölődve átvette a vastag botot. Óvatosan le-ledöfte a patakmederbe, és rátámaszkodott, amint egyik szikláról a másikra lépdelt. Mikor átért, a kis bárányt tűzoltó fogással, kissé szuszogva a vállára lódította. Megfordult, és bal kezével a barit tartva, jobb kezével a botot markolva, elindult visszafelé a gázlón.

Már majdnem elérték a partot, amikor a bot vége letört. Bíborka megbillent, a csúszós sziklán térdre esett, és egy felcsapó hullám kikapta a kezéből a kis kost. A bárány a patakba pottyant. Kétségbeesetten kapálózott, úszni próbált, de egyre távolabb sodródott a gázlótól.

 ̶   Boldizsár! – kiáltotta Bíborka, és a vízbe vetette magát. Jó úszó volt, de a megáradt patak sodrása őt is magával ragadta, amint félig úszva, félig gázolva a bárány után igyekezett.

Boldizsár gyapja kezdett megtelni vízzel, és lehúzta a bárányt, aki egyre nehezebben tudta a víz fölött tartani a fejét, és rémülten bégetve rúgkapált.

Bíborka minden erejét megfeszítve próbálta utolérni. Már majdnem sikerült, amikor jött egy alattomos hullám, ami őt is a víz alá nyomta. Mire kikecmergett alóla, Boldizsár már megint messzire sodródott.

A farkas nyakán felborzolódott a szőr rémületében.

 ̶   A nemjóját! – kiáltotta.

Inaszakadtából kezdett loholni a part mentén lefelé. Átcsörtetett néhány bokron, átugrált pár ledőlt fatörzsön, egyszer el is hasalt, ahogy fejvesztve igyekezett előre. Mikor utolérte Bíborkát meg a fiatal kost, nem állt meg, hanem tovább rohant előre, oda, ahol két oldalról egy-egy lapos szikla nyúlt be a vízbe, leszűkítve a patakmedret.

 ̶   Ó, jaj, hogy én hogy utálom ezt – kiabálta a farkas. – Rosszul leszek, ha csak a vízre nézek.

De nem tétovázott. Vett egy mély lélegzetet, behunyta a szemét, és a patakba vetette magát. Küszködve oda gázolt a két sziklához, kitárt kezével megragadta őket, saját testével zárva el az utat. Hamarosan neki is sodródott Boldizsár.

 ̶   Hé, fiacskám, de jó súlyban vagy – jegyezte meg a farkas, erősen szorítva a két sziklát – Kapaszkodj belém.

Sebesen közeledett feléjük Bíborka is, és a farkas behunyt szemmel várta a becsapódást. Ám Bíborkának az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy öreg fűzfa vízbe lógó gyökerét.

 ̶   Én itt kimászok, és elveszem a bárányt – kiáltotta a farkasnak, aki megkönnyebbülten bólintott. Szólni egyelőre nem tudott, megint elővette a víziszony.

A gyökerekbe kapaszkodva Bíborka ügyesen felhúzta magát a partra, aztán odafutott a lapos sziklához. Ráhasalt, odakúszott a farkas mellé, és kissé nyögdécselve felemelte a sziklára a bárányt. Aztán a kezét nyújtotta a farkasnak, és felsegítette.

Egy ideig mindhárman ott hevertek, kimerülten lihegve, a sziklán. Aztán a farkas kimászott a partra, maga előtt terelve Boldizsárt. Bíborka pedig négykézláb kúszva követte őket.

Mikor a partra értek, a fiatal kos remegő lábakon, megszeppenve álldogált, a farkas és Bíborka pedig szótlanul lerogyott a fűbe.

Végül a farkas megköszörülte a torkát.

 ̶   Köszönöm, hogy segítettél – mondta. ̶  Lány létedre…

Aztán Bíborka mérges pillantását látva, sietve hozzátette:

 ̶   Csak vicceltem! Csak vicceltem!

Bíborka elvigyorodott.

 ̶   Te meg hogy lubickoltál már, víziszonyos létedre.

A farkas hahotázva nevetett.

Amikor kipihenték magukat, visszaballagtak a tisztásra.

 ̶   Hát, nekünk mennünk kell – mondta a farkas – Viszlát.

Azzal a bárányt maga előtt terelve elindult a rétre.

 ̶   Viszlát – integetett nekik a királylány. Amikor eltűntek a fák között, felpattant a piros kerékpárra, és szélsebesen kerekezett tovább a nagyijához, aki egy apró, de takaros kis várban lakott az erdőn túl, és már biztosan türelmetlenül várta az unokáját.

Leó pókhálója

Az öreg keresztespók megvakarta a fejét.

– Mi a csudát kezdjek az ifjú Leóval – gondolta tanácstalanul.

Amália, a húga küldte el hozzá az unokaöccsét, hogy tanítsa meg hálót szőni, mivel nincs apja a gyereknek, akitől tanulhatna.

Leó jó gyerek, csak álmodozó, mondta az anyja, aki azt remélte, hogy majd a nagybátyja mellett talán megiperedik.

Ám ennek eddig nem sok jelét adta a fiú. Pedig olyan jó kiállású póklegény. Hosszú karma kiváló a hálószövéshez, és jó széles a potroha, amiből a pókfonál jön. Kifejezetten hálószövő alkat. Akkor mi lehet a baj, töprengett Gáspár.

Oldalra sandított, a galagonyabokor ágán gubbasztó unokaöccsére. Most is csak üldögélt, és bámult maga elé. Pontosabban azt a harangvirágot bámulta ott a tisztás szélén. Mintha még sosem látott volna ilyet.

Szó, ami szó, gondolta az öreg, szép az a harangvirág, sudáran szökik magasba a szára, haragos zölden lépegetnek rajta fölfelé

a levelek, a virág selymes szirma meg olyan, mint alkonyattájt a nyári ég. De hogy így elmerüljön benne a gyerek…

– Leó! – szólította meg.

A fiú összerezzent, aztán kelletlenül a nagybátyja felé fordult.

– Tessék, Gáspár bácsi.

– Fiacskám, nem akarnál gyakorolni egy kicsit? Hátha belejössz. Van még régi lyukas hálóm bőven, amit megfoltozhatnál.

– Ügyetlen vagyok, Gáspár bácsi – felelte Leó –, nem tudok hálót foltozni. Múltkor is milyen csúnya lett. Tiszta gubanc meg csomó volt az egész. Ráadásul én is majdnem benne ragadtam.

Azzal lehorgasztotta a fejét.

Ez igaz. Gáspárnak kellett kiszabadítania. Ilyet sem pipált még.

Pók, aki benne ragad a saját hálójában. Hát mivé lesz a világ?

– Jól van – legyintett lemondóan. – Akkor csak nézelődj. Figyeld, ahogy nő az a harangvirág. Én meglátogatom Kaszás pók barátomat a ligetben. Úgy elverem dominóban, hogy csak úgy pislog. Igaz – tette hozzá csendesebben –, eddig még mindig ő vert el engem. De ma én fogok győzni, érzem a csápjaimban.

És büszkén kidüllesztette a mellét.

Leó figyelte, amint a nagybátyja távolodik. Hirtelen arra gondolt, talán most megpróbálhatná. Eddig még senkinek sem mert beszélni az álmáról. Így is gúnyolták. De érezte, hogy tudna ő hálót szőni, tudna bizony, csak nem olyat, mint a többiek. Azért volt olyan ügyetlen, mert nem volt hozzá kedve, hogy öreg hálókat javítgasson. Ő alkotni akart. Olyan hálót szőni, amilyet még nem látott a világ.

Egészen izgatott lett. Egy darabig csak téblábolt, aztán merészen belevágott.

Az elején úgy csinált mindent, ahogy Gáspártól látta: hosszú szálat feszített ki két ág között, aztán megcsinálta a háló keretét. Ezután jöttek a küllők.

Kicsit távolabbról kritikusan megszemlélte.

– Elmegy – gondolta.

És akkor igazából nekilátott. Megszűnt körülötte a világ. Megszállottan szőtte a hálóját. Fényesen siklott a fonál, az ujjai táncoltak, a karmával úgy hadonászott, mintha láthatatlan ellenséggel kardozna. És amikor elkészült a mű, Leó fáradtan hátralépett, és megtörölte a homlokát.

– Azannya, púpos! – harsant fel mögötte egy kiáltás. – Leonárd, ó, de szép hálót szőttél, fiam.

Gáspár tátott szájjal bámulta az unokaöccse alkotását.

A háló olyan volt, mint valami finom csipke, a közepében pedig – ó, a közepében ott díszelgett a szép lila harangvirág képe. A szára sudáran szökött az égre, a levelek egymás fölött kapaszkodtak, a selymes szirma pedig szinte meglebbent a szélben.

– Művész vagy, fiam. De az ám. Megmondom anyádnak, írasson be a Pókművészeti Akadémiára. Én állom a taníttatásodat. Ezt a kincset fejleszteni kell. Büszke vagyok rád, Leó.

– Köszönöm, Gáspár bácsi – felelte fülig érő szájjal Leó. – A keretet úgy csináltam, ahogy tanította.

– Láttam, fiam, csak nem akartam mondani – legyintett az öreg. – Olyan, mint a szénaboglya. De hát – tette hozzá kacsintva – nem lehet minden tökéletes.

És vigyorogva hátba veregette Leót.

-------------------- 

Palásthy Ágnes: Elrabolták a siklót című könyvéből (Könyvmolyképző Kiadó 2015.) Illusztrálta: Szőnyi Gergely

A kiscinkék iskolába mennek (A tekergő bőregér című kötetből)

 

– Jaj, anya, ez fááááj!

Gida, a csintalan kékcinke fióka visítva menekült az anyja elől.

– Gida, ne bomolj – zörrent rá az apja. – Hagyd, hogy édesanyád megfésüljön.

– De húúúz, nem akarooom…

Mókus Rézi, aki a szomszéd lucfenyőn a szép érett tobozok közt válogatott, felnézett a sivalkodásra.

– Mi van, Dénes – szólt oda a barátjának –, tán éppen kopasztjátok a fiókákat?

– Még arra is sor kerülhet – fenyegette meg a vigyorgó Gidát megemelt szárnyával az apja, aztán nevetve megborzolta a feje búbját.

– Dénes, hát most fésültem meg – jajdult fel panaszosan Amália, a felesége. – Most kezdhetem elölről. Jössz ide, Gida, de rögtön!

Mókus Rézi érdeklődve közelebb húzódott, hóna alatt egy szép formás tobozzal.

– Mire ez a nagy tollászkodás? – kérdezte kíváncsian.

– Bagoly tanító úrhoz készülünk – magyarázta Amália, miközben Gida tollait rendezgette serényen. – Ősszel iskolába mennek a gyerekek, be akarjuk íratni őket.

– Hát már olyan nagyok lennének? – ámult el Mókus Rézi. – Nem láttam őket, mióta kikeltek.

Amália a fészek szélére terelte a fiókákat, és sorban bemutatta őket.

– Cili, Mili, Palkó és Gida.

– Gida? Milyen fura név ez? Hát nem kiskecske a fiatok!

– Igazából Gedeon – szólt közbe az apjuk –, a nagybátyám után. De olyan kis ugribugri, illik rá a Gida.

Aztán Amáliához fordult.

– Kész vagyunk, drágám? Akkor indulás, aprónép. Viszlát, Rézi.

Rézi egy darabig nézett utánuk, aztán ahogy a cinke család eltűnt egy terjedelmes hársfa mögött, vállára vette a tobozt, és fürgén elindult vele hazafelé.

Mikor Dénes és Amália megérkezett a fiókákkal az öreg tölgyhöz, a bagoly az odúja előtt gubbasztott egy ágon, és tűnődve bámult maga elé. Amint meglátta a cinkéket, felderült az arca.

– Dénes! Amália! – kiáltotta örömmel. – Emlékszem rátok az iskolából. Mi járatban vagytok?

– Azért jöttünk, hogy a gyerekeket beírassuk az iskolába – felelte Dénes büszkén.

A bagoly a fiókákhoz fordult.

– Szóval iskolába mennétek? Hát, lássuk, tudtok-e felelni a kérdésemre. Hány meggyre van szükség, hogy mindnyájan ehessetek belőle?

– Háromra! – vágta rá határozottan Cili. – És akkor ehet belőle Mili, Palkó meg Gida is.

– Hohó! – emelte fel ujját a bagoly. – Hát magadat nem számoltad.

– Nem, mert én nem szeretem a meggyet – jelentette ki Cili nevetve.

– Tényleg – susogta szégyenlősen Mili. – Cili nem szereti.

A bagoly elmosolyodott.

– Én tudom, tanító úr, én tudom – nyújtózkodott izgatottan Gida.

– Halljuk.

– Négy meggy kell, mert három testvérem van, meg én, az négy.

– Ügyes vagy – felelte a bagoly. – Jól kiszámoltad.

– Igen ám – szólalt meg ekkor Palkó, és megigazította a szemüvegét. – De lehet úgy is mondani, hogy két meggy kell, mert a meggy ugyebár párosával terem, és akkor mondhatjuk azt is, hogy két pár.

– Micsoda csavaros eszű gyermek – bólintott a bagoly. – Neked is igazad van.

Amália mosolyogva megkérdezte:

– Akkor beírathatjuk őket?

– Ó – ingatta a fejét sajnálkozva a bagoly. – Sajnos, az most nem fog menni.

– Hogyhogy? – értetlenkedett Dénes. – Hiszen elég nagyok, és okosak is.

– Nem is az a baj, fiam – sóhajtott a bagoly –, csakhogy elvesztettem a szemüvegemet. Anélkül meg vaksi vagyok, mint… mint… hát, szóval vaksi vagyok nagyon. Nem tudom beírni a nagy könyvbe a fiókákat. Sajnálom.

– Ez bizony baj – felelte lehangoltan Dénes. – Akkor most mi lesz?

Tanácstalanul néztek egymásra.

– Papa, hát keressük meg azt a szemüveget – furakodott közelebb Gida, akinek már megint égnek állt a feje tetején a tolla.

– Úgy van – próbálta lesimítani a gyerek feje búbját Amália. – Mikor használta utoljára, tanító úr? És merre járt azóta?

A bagoly elgondolkodott.

– Csak itt voltam a tisztás túloldalán, Kuvik sógornak vittem át az újságot. Volt benne egy érdekes cikk, azt akartam megmutatni neki. Igen. Szóval elolvastam az újságot, aztán mikor indultam volna, jött Veréb Tóni a fiókáival. Őket beírtam a nagykönyvbe, akkor még rajtam volt a szemüveg. De nem emlékszem, mi lett vele azután. Amikor Kuvik sógorhoz értem, már nem volt meg. Talán kiesett a zsebemből.

– Akkor itt a tisztáson kell körülnézni.

A cinkék körbe-körbe repkedtek a tisztás fölött, és figyelték, megcsillan-e valahol a szemüveg. Találtak a fűben üvegcserepet, csillogó, lapos követ, még egy szép fényes kulcsot is, amit egy kiránduló ejthetett el. De a bagoly szemüvege nem volt sehol.

Lógó orral tértek vissza a tölgyfához.

– Sajnos, nem találtuk meg – mondta elszontyolodva Dénes. – Most mi legyen?

– Támadt közben egy ötletem! – válaszolt izgatottan toporogva a bagoly. – Amáliának nagyon szép írása volt iskolás korában. Beírhatja ő a fiókáitokat.

Amália elpirult.

– Igazán?

– Hát persze. Gyöngybetűid voltak. Hozom is a könyvet.

Térült-fordult, és hozta a nagykönyvet, amelybe minden évben beírták az iskolába menő fiókákat. Jókora könyv volt, a lapjai már megsárgultak a kortól, a kék vászonkötés kifakult, és itt-ott meg is kopott.

– Itt is van már – szólt örömmel a bagoly, és óvatosan letette Amália elé. Aztán kinyitotta, és lapozni kezdett.

Egyszer csak megdermedt, és kigúvadt szemmel meredt a könyvre. Köréje gyűltek a többiek is, kíváncsian, hogy vajon mit nézhet.

– Jaj – kiáltott Amália, és a szája elé kapta a kezét. Aztán nevetni kezdett.

Nevettek a többiek is, leghangosabban a bagoly.

A könyvben ott lapult az elveszett szemüveg.

– Hát becsuktam a könyvbe! – kiáltotta a bagoly kacagva. – Egész idő alatt itt volt. Hu-hu-hú, de szórakozott vagyok.

És úgy nevetett, hogy közben a könnyeit törölgette.

Aztán elkomolyodott. Ünnepélyesen felbiggyesztette orrára a szemüveget, fogta a tollat, és a szemüveg felett a cinke fiókákra nézett.

– No, kisiskolások. Kit írjak be elsőnek?

 

Suba és Csipisz, meg a bébisárkány

 

1.

– Gomba – mormolta Suba, az erdei ösvény egy pontjára meredve. Pár pillanat múlva a fűcsomók közül előszökkent egy jókora, piros kalapos légyölő galóca. Csak úgy virítottak a fehér pöttyei.

Suba elégedetten bólintott, és visszahúzódott a sombokorba. Aztán elvigyorodott, amikor meghallotta a tompa puffanást a vastag avaron.

Váratlanul szétnyíltak a bokor ágai, és egy marék bogáncs záporozott a manó fejére. A legtöbb bele is ragadt kócos, vörös hajába.

Suba mérgesen pattant elő a rejtekéből.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte elképedve, a bogáncsot szedegetve a hajából. – Én úgy tudtam, a tündérek mindig jól viselkednek.

– Tényleg? – nézett rá ártatlan kék szemmel Csipisz, a megtévesztő módon aranyhajú tündér. – Akkor is, ha egyes manók gombákat növesztenek eléjük, hogy elessenek?

Suba zavartan vonogatta a vállát.

– Csak meg akartalak tréfálni – dünnyögte.

– Igazán? – tette csípőre a kezét a tündér.

– Igazán. Mert olyan fenn hordod az orrod. Szóba se állsz velem.

– Még jó, amikor te meg mindig utálatos vagy velem – vágott vissza felháborodottan Csipisz. –  Múltkor is egy békát raktál a padomba.

Suba elvörösödött. Szinte lángoltak a szeplők az arcán.

– Azért tettem oda a békát, mert kinevettél, amikor elestem a futóversenyen – kiabálta szemrehányóan. 

– Én? – csattant fel Csipisz. – Mit képzelsz, a tündérek nem nevetnek ki senkit.

– De a Perge azt mondta…

– A Perge? Hiszen ő egy világbajnok bajkeverő! Annak örül, ha összeveszít másokat!

Haragosan néztek farkasszemet.

– Egyébként direkt egy mohapárna elé növesztettem a gombát, hogy ne üsd meg magad – motyogta végül Suba. – Vicc volt, na.

– Aha, nevettem is – felelte gúnyosan Csipisz. Aztán dühösen mutatott végig magán. – Nézd, milyen koszos lett a ruhám, amikor elestem! És elejtettem a sütit is, amit a nagyinak viszek. Azt sem tudom, hova lett a doboz.

Azzal dohogva felrángatta a lecsúszott csíkos zokniját.

Suba behunyta a szemét, lassan körbefordult, és beleszimatolt a levegőbe. Hamarosan megérezte a cukros illatot.

– Almás süti? – kérdezte.

– Az – bólintott Csipisz. – Én sütöttem.  Kicsit bénán néz ki, de azért finom.

– Miért nem varázsoltad?

– Féltem, hogy elrontom – magyarázta Csipisz zavartan, rózsaszín bakancsával a füvet rugdosva maga előtt.  – Még csak most kezdtük tanulni a varázslást.

– Aha. Hát, én onnan érzem az illatát – mutatta a manó.

– A csalánbokor felől? – bosszankodott a tündér. – Hát onnan meg hogy szedjem ki? Összecsíp, ha belenyúlok. 

– Nyugi. Kipiszkálom egy bottal – mondta Suba, és körülnézett, hol találna alkalmas letört ágat.

 

2.

Ekkor a fák közül peckesen előlépdelt egy fura figura. Hatalmasra nőtt, két lábon járó macskára hasonlított leginkább. Fekete-fehér csíkos volt a bundája.

– Hé, ti! Nem láttatok erre egy bébisárkányt? – kiáltott oda nekik kihívó hangon.

– Egy makár? – kérdezte Csipisz halkan. – Mit keres erre?

– Vigyázz vele, veszélyes lehet – súgta neki Suba feszülten, és megigazította a szemüvegét. Aztán megköszörülte a torkát. – Bébisárkányt mondtál? Hát ők nem az erdőn túl laknak, Sárkányföldén?

– Szegényke elcsavargott otthonról. Meg akarom keresni, nehogy baja essen – válaszolta a makár. Mézédes volt a hangja, de a szeme gonoszan villant.

– Ki gondolná, hogy ilyen jótét lélek vagy – jegyezte meg csípősen a tündér, mire a manó figyelmeztetően oldalba bökte.

– Ó, én naggyon szeretem a bébisárkányokat – közölte sötét mosollyal a makár, megvillantva pengeéles fogsorát. – Szóval, láttátok, vagy nem?

– Nem láttuk – felelte kurtán Suba. Hátat fordított a makárnak, és felkapott a földről egy ágat. – Gyere, Csipisz, pecázzuk ki azt a sütit.

Amint Suba előhúzta a sütis dobozt a csalánbokorból, ismét megszólalt a makár.

– Ó, süti, nyami! Ide vele!

Csipisz magához szorította a dobozt.

– Egy frászt! A nagyinak viszem – jelentette ki, dacosan felszegve az állát.

– Add oda neki – tanácsolta halkan Suba. – Nehogy bajod essen.

– Hallgass rá, tündérke – mondta a makár, és lustán kimeresztette a karmát.

Aztán hirtelen odalódult Csipiszhez, és kikapta a kezéből a dobozt. Felszaladt vele a közeli bükkfára, és kényelmesen elhelyezkedett egy vízszintes ágon.

– Add vissza azonnal! – kiabálta mérgesen Csipisz. – Az a nagyié!

Előrántotta a varázspálcáját, és a levegőbe suhintott vele.

– Zsupsz – mondta határozottan.

A makár kicsit megbillent a lehajló ágon, de gyorsan megkapaszkodott.

– Picike tündérke vagy te még ilyen nagy varázsláshoz – jegyezte meg gúnyosan vihogva. Aztán felemelte a doboz tetejét, és megszemlélte a sütiket.

Suba odalépett Csipisz mellé, és megfogta a kezét.

– Három, kettő, egy – számolt halkan.

– Zsupsz! – kiáltották egyszerre.

Az ág meglendült. A makár próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de hiába. A sütis doboz kiesett a kezéből, ő pedig belehuppant a bükkfa alatt terpeszkedő jókora csipkebokorba.

Hangosan sivalkodott, ahogy a bundáját megtépték a tüskés ágak, de végül sikerült kimásznia.

– Ezt megkeserülitek! Találkozunk még! – rázta feléjük az öklét, aztán villámgyorsan eltűnt a fák között.

 

3.

– Hozom a botot – mondta megadóan Suba, és újra kipiszkálta a süteményes dobozt. 

Csipisz letelepedett egy kidőlt fatörzsre.

– Gyere, kóstold meg – kínálta Subát. – Nagyinak majd sütök másikat. Ez totálkáros lett.

A manó már nyúlt volna egy sütiért, de megállt a keze a levegőben.

– Hé! Hallod te is?

Valami fura, csicsergésszerű hang hallatszott egy közeli bokor felől.

Odalopakodtak, és óvatosan széthajtották az ágakat. A bokor belsejéből egy nagy kerek szempár nézett rájuk. Egy aprócska, rózsaszínű bébisárkány szeme.

– Mami – sivította a kicsike sürgetően, amint meglátta őket.

– Pssszt! – intett neki Suba, és idegesen körülnézett. – Még meghallja a makár.

Lekapta a hátáról a hátizsákot, és a fűbe borította. Aztán gyorsan a zsebekbe gyömöszölte a kipotyogott holmit, az üres zsákot meg a bébisárkány elé tartotta.

– Bújj be ide gyorsan!

A sárkánykölyök gyanakodva nézett rá, aztán előre lendítette a fejét, és egy apró füstpamacsot fújt rá az orrából.

– Azta! Csipisz, nézd, tüzet akart okádni ránk! – nevetett Suba, és megcsóválta a fejét. – Korai még neked, Bubukám. Majd megtanulod, ha nagyobb leszel. Különben sem akarunk bántani. Bújj be ide a zsákba. Hazaviszünk a mamihoz.

– Mami? - sipogott a kis sárkány reménykedve.

– Na, gyere – Csipisz minden teketória nélkül felkapta, és kicsit szuszogva beemelte a zsákba.

– Erős vagy, Csipisz – jegyezte meg Suba elismerően.

Csipisz feltűrte a ruhaujját, és nevetve megfeszítette a karját.

– Ezt teszi a kickbox. Te is kipróbálhatnád.

– Én a falmászó csapatban vagyok.

– Az se rossz – bólintott a tündér. Aztán felsegítette Suba hátára a hátizsákot, és becsúsztatta a kis sárkány mellé a sütis dobozt. – Egyél belőle, Bubu, ha éhes vagy.

A manó körülnézett.

– Nem látod a makárt?

Csipisz körbefordult, aztán megrázta a fejét.

– Nem. De azért ne arra menjünk – intett arrafelé, ahol a makár eltűnt.

– De az az ösvény vezet Sárkányföldére.

– Van itt egy másik út is. A nagyi mutatta meg nekem. Valahol itt lesz…

 

4.

A keskeny ösvényt alig lehetett észrevenni, annyira benőtte az aljnövényzet, de végül sikerült megtalálniuk.

– Ez a régi út – magyarázta Csipisz. – Már nem nagyon használják. Erre hosszabb, de ez is Sárkányföldére vezet.

– Akkor menjünk – mondta Suba, és belépett a fák közé.

Csak lassan tudtak haladni. Kerülgetniük kellett az ösvényre behajló tüskés bokrokat, a földön nyújtózó földiszeder indák pedig minduntalan belekapaszkodtak a lábukba. Suba egyszer hasra is esett egy kiálló gyökérben. Ahogy elhasalt a földön, a bébisárkány hangosan sivalkodni kezdett a hátizsákban.

– Te csak ne panaszkodj – dorgálta Suba, amint feltápászkodott. – Te puhára estél.

Csipisz aggódva kinyitotta a hátizsákot, a kis sárkány pedig mérgesen apró lángnyelvet fújt felé.

– Suba! A Bubu már majdnem tud tüzet okádni – újságolta Csipisz izgatottan a manónak.

– Az még jól jöhet, ha találkozunk a makárral – bólintott vigyorogva Suba. Aztán összevonta a szemöldökét, ahogy mögöttük egy bokorban megreccsent egy ág. – Hallod?

Mindketten füleltek, de most nem hallottak semmit. Óvatosan indultak tovább. Ahogy eltűntek a kanyarban, a bokrok közül előosont egy sötét árny, és fellendült egy fa lombjába.

– Nem gondoltam, hogy erre ilyen hosszú lesz – jegyezte meg egy idő múlva nyűgösen Csipisz.

– Mesélek vicceket, úgy jobban telik az idő – ajánlotta készségesen Suba. – Például melyik a legsavanyúbb állat?

– Mi van? – nézett rá értetlenül a tündér.

– Találós kérdés: melyik a legsavanyúbb állat?

– Fogalmam sincs – vont vállat Csipisz, és megtörölte a homlokát.

– Hát a citrom héja! Érted? A citrom hééééjjjjaaaa – és a térdét csapkodva nevetni kezdett. Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést, és azt mondta – Húha!

 

5.

Egy jókora szikla zárta el előttük az utat.

– Hát ezért nem használják ezt az utat – jegyezte meg Suba. – Nem tudjuk kikerülni?

– Nem, itt biztosan nem tudunk keresztül vágni – mutatta Csipisz az ösvény két oldalán a sűrű bokrokat. Aztán hozzátette – Én át tudok repülni fölötte. De te hogy jutsz át? És Bubu?

– Hát, a falmászó edzésen magasabbra is felmentem már – jelentette ki Suba. – Igaz, akkor nem vittem Bubut a hátamon. Azért megpróbálhatom…

Odaállt a szikla elé, és elkezdett ügyesen felfelé kapaszkodni. Ám alig indult el, mikor a kis sárkány váratlanul kidugta a fejét a hátizsákból. Ijedten felpillantott a sziklára, és nyugtalanul sipogva mocorogni kezdett.

– Maradj nyugton Bubu! – kiáltotta a manó, de hiába. A kis sárkány egyre rémültebben forgolódott a zsákban.

Suba igyekezett tartani magát, de egyszer csak elvesztette az egyensúlyát. Megbillent, és hiába próbált megkapaszkodni, kezdett sebesen visszacsúszni a sziklán. Csipisz sietve felröppent, és elkapta a hátizsákot, hogy lassítsa őket.

– Kösz, Csipisz. Hát, ez így nem megy. Még jó, hogy nem voltunk magasabban – dünnyögte Suba, mikor leértek a szikla tövébe. Aztán gyászos arccal megszemlélte a szakadást a farmerja térdén. – Ezért nem dicsérnek meg otthon.

Csipisz közben a bébisárkánynak magyarázta:

– Bubukám, fel kell mennünk a sziklára. Nem lesz semmi bajod, ne félj. Suba felvisz a hátizsákban. Jó?

A kis sárkány figyelmesen hallgatta, aztán határozottan megrázta a fejét.

Suba és Csipisz tanácstalanul nézett egymásra.

– Te Csipisz, hát a sárkányoknak is van szárnya. Nem tudna Bubu felrepülni veled?

– Kicsi még – tárta szét a kezét a tündér. – Az ekkora sárkányok még nem repülnek.

Gondterhelten törték a fejüket. A kis sárkány csendben figyelt.

 

6.

– Ha volna kötelünk… – szólalt meg egyszer csak Csipisz.

– Hát nálam mindig van kötél! – rikkantotta Suba. – Itt kell lennie, valamelyik zsebben.

Beletúrt a hátizsák zsebeibe, és kiszórt mindent a földre.

– Itt van! – emelte fel diadalmasan az összetekert kötelet, aztán sietve visszagyömöszölte a többi holmit.

Odamentek a bébisárkányhoz, és Suba türelmesen magyarázni kezdte.

– Figyelj, Bubu, te jól bebújsz a hátizsákba, nem nézelődsz, mi meg ügyesen felhúzunk a szikla tetejére. Jó?

A kis sárkány tétovázott.

– Közben ehetsz egy kis sütit – tette hozzá Csipisz. A sárkányfiókának felcsillant a szeme, és bólogatni kezdett.

– Akkor én rákötöm a kötelet a hátizsákra –sürgölődött Suba.

– Én meg felviszem a másik végét oda – mutatta a szikla tetején a kiszögellést a tündér. –  Ott átvetem, és ledobom neked.

Csipisz néhány szárnycsapással fellebbent a szikla tetejére, és a kiálló darabon átvetette a kötelet. Alaposan megvizsgálta, nem csúszik-e le onnan, ha Suba meghúzza lentről, de mindent rendben talált. Úgyhogy lekiabált:

– Húzzad!

A hátizsák lassan elindult felfelé a szikla oldalán. Suba óvatosan húzta a kötelet, Csipisz meg tartotta a hátizsákot, mellette lebegve.

– Bubu hogy van? – kiáltott fel neki Suba.

– Eszi a sütit – nevetett Csipisz. – Hallom.

Már majdnem a szikla tetején jártak, amikor Suba váratlanul felkiáltott.

– Hé, mi van ott fent? Nem tudom húzni.

– Van egy kis baj – válaszolt aggódva Csipisz – Elakadtunk.

Egy kiugró párkány alatt elakadt a hátizsák. Csipisz próbálta átbillenteni a peremen, de hiába erőlködött, nem sikerült.  Aztán támadt egy ötlete, és lekiabált a manónak.

– Várj, Suba, most ne húzd! Majd szólok.

Sietve bebújt a hátizsák meg a szikla közti résbe, és felhúzott lábával, ahogy a kickbox edzésen tanulta, erélyesen meglódította a zsákot.

– Húzd! – kiáltotta, és a hátizsák, benne a rémülten sivalkodó sárkánykölyökkel, átbukdácsolt a peremen. Aztán Csipisz minden erejét összeszedve felrántotta a szikla tetejére.

– Maradj a zsákban, Bubu, mindjárt jön Suba is – mondta, fáradtan lezökkenve a kőre. Aztán lehasalt, és a szikla pereme fölött kidugva a fejét aggódva figyelte, ahogy Suba felkapaszkodik hozzájuk. Amikor felért, a kis sárkány harsány rikkantásokkal fogadta. Suba rávigyorgott.

– Gyere, Bubu! – mondta, és ismét felkapta a hátizsákot – Lássuk, hogy jutunk le.

 

7.

Kiderült, hogy könnyebb lesz, mint gondolták, mert a szikla másik oldalához a viharban kidőlt terebélyes fa támaszkodott. Annak a lombjába kapaszkodva, a törzsén óvatosan araszolva baj nélkül leértek. Hamarosan megtalálták a keskeny ösvény folytatását is, és fürgén indultak tovább. Csakhogy egy kanyar után az ösvény kettéágazott.

 – Hát, most merre? – tanácstalanul néztek egymásra.

– Bubukám, nem tudod, merre van a mami? – kérdezte Csipisz a hátizsákból kikandikáló sárkánykölyköt, de az csak szomorúan megrázta a fejét.

– Mami – sipította.

– Elviszünk a mamihoz – bíztatta Suba. – Csak előbb kitaláljuk, merre menjünk.

Ahogy tanakodtak, egyszer csak lehuppant eléjük egy fa lombjából a makár. A kis sárkány ijedten behúzta a hátizsákba a fejét.

– Nocsak, nocsak – mondta gúnyosan a makár. – Hát ismét találkozunk.

– Követtél minket? – kérdezte haragosan Csipisz.

– Dehogy. Csak puszta véletlen, hogy éppen erre járok – játszotta a makár a sértettet. Aztán abbahagyta a színlelést, és ráförmedt Subára. – Na, ide a sárkánybébit! Tudom, hogy ott rejtegetitek a hátizsákban.

– Egy frászt adjuk oda! – kiáltotta szikrázó szemmel Csipisz, Suba pedig behátrált egy sűrű, tüskés bokorba.

– Elég volt a játszadozásból! – ordította most már dühösen a makár. Felkapott a földről egy vastag husángot, és fenyegetően hadonászva, Suba felé indult.

Csipisz odapattant kettőjük közé, és egy jól irányzott rúgással messzire röpítette a husángot. Aztán megsuhintotta a szárnyát, egy kicsit felemelkedett a levegőbe, és kétszer villámgyorsan orrba bokszolta a makárt. Az fájdalmasan feljajdult, és egy pillanatra az orrához kapta mindkét kezét. Majd gonosz vigyorral kimeresztette a karmát, és ismét Suba felé lódult volna.

Ám ekkor a manó háta mögül hatalmas lángcsóva csapott elő. Átsüvített a levegőn, és közvetlenül a makár lába előtt csapódott a földre. A makár dermedten állt. Rémületében mozdulni sem bírt. Amikor azonban a második lángcsóva a füle hegyét pörkölte meg, visítva odakapott, aztán sarkon fordult, és sikítozva elrohant a fák között.

– Azta, Bubu, ezt nevezem! – rikkantotta vidáman Suba.– Mondtam én, hogy előbb-utóbb megtanulod!

Majd Csipiszre pillantott, aki sápadtan meredt valamire a háta mögött. Suba csodálkozva megfordult, és leesett az álla. A tüskés bokor mellett egy hatalmas, sötétlila sárkány állt. Az orrából még mindig füst szivárgott, és valami különös csikorgó hangot hallato tt.

A sárkánybébi kidugta a fejét a hátizsákból, és boldogan rikoltotta:

– Mami!

Az anyja felkapta, magához szorította, aztán egy-két szárnycsapással a levegőbe emelkedett. A kis sárkány kikukucskált az anyja keze közül, és vigyorogva integetett Subának meg Csipisznek. Aztán az anyja még magasabbra emelkedett, és eltűntek a fák koronája felett, Sárkányfölde irányában.

 

8.

A tündér és a manó tátott szájjal bámult utánuk. Szólni sem tudtak. Aztán egy idő múlva Suba megszólalt:

– Na, erre muszáj enni egy sütit. Gyere, nézzük meg, hagyott-e valamit Bubu.

Lekapta a hátáról a hátizsákot, előhúzta a sütis dobozt, és megszemlélte a tartalmát.

– Ebben már csak romok vannak – jegyezte meg lehangoltan. Aztán elvigyorodott. – Te Csipisz, szerintem ezt már nem lehet elrontani. Kipróbálhatnád a varázslást.

A tündér bólintott.

– Na, jó. Add ide.

Előhúzta a varázspálcát, egy kicsit meglóbálta, és közben, kissé bizonytalanul, valami varázsigét mormolt.  Aztán kinyitotta a dobozt, és a manó elé tartotta. Két, nem túl szép, de jókora almás süti illatozott benne.

– Elég csálé lett – állapította meg a tündér kissé csüggedten.

Suba nevetett.

– Nem baj, Bubukám, majd megtanulod. És legalább jó nagy. Elvehetem az egyiket?

– Persze.

Letelepedtek egy kidőlt fatörzsre, és nekiláttak.

Igyekeztek, nehogy megint arra vetődjön egy makár, vagy egy sárkány, vagy valami más, és ismét megzavarja őket.

A nap szépen sütött, az erdő lakói jártak-keltek körülöttük a dolguk után, ők pedig nagy egyetértésben, elégedetten, az utolsó morzsáig elfogyasztották a kissé csálé, de amúgy jóízű almás sütiket.