Üzenet

Mérhetetlen örömmel jelzem mindenkinek, aki olvasni szokta a meséimet, hogy elkezdtük a kötet szerkesztését, ezért leszedtem azokat a történeteket, amelyeken dolgozunk. :) Azért néhányat hagytam fent, addig olvassátok azokat. :)

Az Ásító Sárkányok völgye

Elindul a mese…

- Hé! Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte csodálkozva András, a favágó a didergő kiscicától.

Már lendítette volna a fejszét, hogy odavágjon a vén, odvas szilfa tövéhez, amikor észrevette, hogy a fa alatt egy vörös kismacska kucorog. Épp csak a füle hegye állt ki a nagy hóból. Úgy összefagyott szegény, alig volt már benne élet.

Andrásnak megesett a szíve a csöpp jószágon.

- Gyere, cica - mondta neki, - még megvesz itt az Isten hidege.

Felemelte, berakta a kabátja zsebébe, és elindult vele hazafelé, a vastag fehér dunyha alatt szendergő téli erdőn át. Mély csend volt, csak a favágó léptei alatt ropogott a hó, és néha pendült meg halkan egy – egy dermedt ág.

Hamarosan megérkeztek a takaros gerendaházhoz, amelyben András lakott.

A legény gyorsan begyújtott a cserépkályhába, aztán megetette a kismacskát, és egy puha párnával bélelt kosárban a kályha sutba rakta.

Ő maga pedig nagy bögre, gőzölgő csipkebogyó teával a számítógépe elé telepedett, és írta tovább a könyvét az erdő titokzatos életéről.

A vörös cica hamarosan magához tért a jó melegben. Peckesen körbejárt a szobában, majd felugrott András kedvenc karosszékébe, és kényeskedve mosdani kezdett.

–– Ejha––, mondta András ––, olyan kényes vagy, mint egy királykisasszony.

De bizony leesett az álla, amikor megszólalt erre a kismacska.

–– Az is vagyok - mondta, - királykisasszony, csak elvarázsolt egy boszorkány. Ha segítesz nekem megtörni a varázst, gazdagon megjutalmazlak.

–– Aztán hogyan segíthetnék neked? - kérdezte András a cicát.

–– Menj ki az erdőbe ahhoz a fához, ahol megtaláltál. A fa gyökerei között van elásva egy aranyveretes rózsafa ládika. Hozd el azt nekem, a többit majd meglátod.

A favágó másnap el is ment újra a szilfához, és a kismacska útmutatása szerint ásni kezdett. Jól kimelegedett, el is fáradt, mire a fagyos földből sikerült kiemelnie a kis ládát, amelyet nagy örömmel vitt haza. Örült a cica is, csak úgy dagasztotta vidáman a karosszéken a párnát.

Igen ám, de hamar elillant a jókedvük. Kinyitni nem tudták a kis rózsafa dobozt, mert egy parányi arany lakattal le volt zárva.

–– Hát a kulcsa hol lehet?—kérdezte András.

–– Menj ki a tóra – felelte a vörös cica -, vágj egy léket, és hívd az aranyhalat. Nála lesz a kulcs.

András kiment a tóhoz. Léket vágott a vastag jégen, és bekiabált:

- Hahó, aranyhal! Ott vagy? Beszédem van veled. Hahó!

Türelmesen várt, amíg a lék vize fodrozódni nem kezdett. Aztán hirtelen előbukkant a vízből egy viharvert csuka, horog alakú piercinggel a szája sarkában.

Andrásnak még a szája is tátva maradt a csodálkozástól.  Zavartan kérdezte:

- Te volnál az aranyhal?

A csuka végigmérte.

- Szerinted?

Majd hozzátette:

- Úgy nézek ki?

András bizonytalanul válaszolta:

- Nem kifejezetten.

- Na, ugye. Én a csuka vagyok. Az aranyhal nincs itthon. Miért keresed?

András némi habozás után óvatosan kérdezte:

- Ha azt mondanám, hogy egy macskává varázsolt királykisasszony küldött, mit szólnál?

A csuka kicsit eltűnődött, aztán azt felelte:

- Valószínűleg azt, hogy különösebb dolgok is megestek már.

Legyintett.

- Látnod kéne, milyen fura alakok járnak ide az aranyhalhoz. Ööö… a jelenlévők mindig kivételek - tette hozzá sietve.

Egy darabig mindketten hallgattak. Végül a csuka megszólalt:

- Szóval macskává varázsolt királykisasszony.

- Az.

- Hm.

Megint hallgattak egy sort.

- És mit akar az aranyhaltól a cicus? – érdeklődött aztán a csuka.

- Egy pici arany kulcs kellene neki. Egy kis rózsafa ládikához.

- Á, ebben tudok segíteni – vágta rá felvidulva a csuka. - Van ott lent egy törött amfora, abban tartja a kulcsokat az aranyhal. Egész gyűjteménye van belőle.

- Igazán? – csodálkozott András.

- Aha. Rengetegen jönnek hozzá ilyesmiért. Na, megyek, körülnézek.

A csuka eltűnt a lékben, majd kis idő múlva újra megjelent, a szájában tartva három apró kulcsot. Letette őket András elé a jégre.

- Ezek voltak a legkisebbek – mondta. - Válassz.

András figyelmesen megszemlélte őket. Volt köztük egy kis zömök, egy szép cirádás, meg egy egészen aprócska.

- Ez túl vastag – mutatott az elsőre. - Egészen pici az a lakat, amihez kell.

 - Hm. Na és ez? Ó, várj csak, ez nem is arany. Nézd, itt lekopott róla az aranyozás. Bocs, ezt viszem vissza.

Már csak egy karcsú kis arany kulcsocska hevert a lék mellett. András meg a csuka némán vizsgálgatták. Aztán tétován megszólalt András.

- Azt hiszem, ez lesz az. Mit gondolsz?

- Próba szerencse. Vidd csak el.

- Köszönöm.

Már indult volna, de egy pillanatra visszafordult.

- Egyébként az aranyhal hol van?- kérdezte kíváncsian.

- A lányát látogatja – felelte a csuka, és elvigyorodott. – Kishalai születtek.

- Nahát. Öööö… nem is gondoltam volna – nyögte ki András. – Hát akkor én megyek is. Köszönöm a segítséget.

- Spongyát rá – mondta a csuka. – Sok szerencsét.

András óvatosan zsebre tette az aprócska arany kulcsot, és vitte boldogan a kismacskának.

Az már izgatottan várta.

- Siess – sürgette a legényt -, nyisd ki gyorsan.

András belecsúsztatta a kulcsot a parányi lakatba, de elfordítani nem tudta.

- Nem jó bele – sóhajtotta pár percnyi próbálkozás után. – Nem fordul el a zárban.

- Ó – sóhajtott csalódottan a kismacska is. – Hát akkor most mi lesz?

- Tudom már – élénkült fel hirtelen. – Egy hajtű kellene.

András rámeredt.

- Hajtű.

- Az, tudod, amivel a kontyot…

Egymásra néztek.

- Pontosan – szólalt meg végül András. – Hajtűm nincsen.

Szomorúan hallgattak.

- Á, tudom már! – kiáltott fel András. – A pipaszurkálóm!

- Pipa? – prüszkölt kényeskedve a cica – Az olyan büdös.

- Márpedig, cicuskám, most ez a büdös dolog fogja kinyitni a ládikádat.

Addig irgette-forgatta a pipaszurkálót a zárban, míg egyszer csak halk kattanással kinyílt az apró lakat.

A cica szinte bukfencezett örömében, ahogy izgatottan toporgott András mellett.

- Nyisd már, András – sürgette a legényt.

Az felemelte a rózsafa ládika tetejét, és belekukkantott. Egy aranykeretes varázstükör hevert benne.

–– Most aztán mi legyen?—kérdezte András.

–– Megvárjuk, amíg délben legmagasabban áll a Nap. Akkor a sugarát irányítsd rám a tükörrel, és ezzel megtörik a varázs.

Lassan telt az idő, lassan kúszott a Nap egyre feljebb az égen. Amikor végre a legmagasabbra ért, András fogta a varázstükröt, és a Nap fényét a kismacskára irányította. Aztán csak ámult és bámult, mert eltűnt a vörös kiscica, és helyette ott állt a szoba közepén egy szépséges királykisasszony.

De nem ám olyan zörgő csontú, vézna kis teremtés, akit még a szél is elfúj! Szép gömbölyű volt a királylány, kék szemű, aranyhajú. Nevetett a szeme, nevetett a szája. Úgy hívták, Zsuzsi.

- Mit nézel – kérdezte kacagva a legénytől -, mondtam, hogy királylány vagyok.

Tetszett Andrásnak nagyon a lány, ezért aztán, amikor Zsuzsi megkérdezte tőle:

–– Mit kérsz cserébe András? Aranyat? Palotát?

András azt felelte:

–– Nem kell nekem se arany, se palota, csak te legyél a párom.

Nevetett Zsuzsi királylány, és a kezét nyújtotta Andrásnak.

–– Jó ember vagy András, te az enyém, én a tiéd. Éljünk együtt boldogan.

Úgy is lett. Egybekeltek, és boldogan éltek. Zsuzsi királylány hozott a palotából egy vörös kiscicát, akit mindketten nagyon elkényeztettek. András pedig visszavitte a kis arany kulcsot a csukának, hátha másnak még szüksége lesz rá.

VÉGE… azaz: folyt. köv.

Virág díjat kaptam Noviamitól a meséimért. Életem első díja. Köszönöm. :)

Rudolf

Illusztráció: Mucsi Boglárka

Egy szép téli napon Nyúl Pali hazafelé bandukolt az erdőn át. Lába alatt ropogott a frissen hullott hó, ő pedig halkan énekelgetett, hogy ne féljen. Mert Nyúl Pali eléggé félős volt.

- Hová mész te kis nyulacska… - dünnyögte éppen, amikor egyszer csak a közelben megzörrent az egyik bokor, és hangosan roppant egy eltört gally. Nyúl Pali megállt, és rémülten körbe kémlelt. Először nem látott senkit, de aztán a sombokor ágai közül lassan kinyúlt két rémületes szarv.

Nyúl Pali hatalmas hátra szaltóval vetette magát a csipkebokor aljába, és onnan kukucskált ki halálra váltan. A sombokorból egy kíváncsi barna szempár nézett vissza rá.

- Te kkki… kki vagy? – kérdezte Nyúl Pali.

- Kiki? – felelte az idegen barátságosan. – Nem, az nem én vagyok. A nevemre ugyan nem emlékszem konkrétan, de ha Kiki lennék, arról bizonyára tudnék. Nem igaz?

És kedvesen elmosolyodott.

- Öööö… nem akarsz kijönni onnan a bokor alól? – kérdezte aztán érdeklődve. – Csak mert úgy látom, a tüskék eléggé megszaggatták a bundádat.

- De. Jövök – motyogta Nyúl Pali. Előbújt a bokor alól, és a bundáját porolgatva megállt az idegentől kissé távolabb.

- Hogyhogy nem emlékszel a nevedre? – kérdezte kíváncsian.

- Én Nyúl Pál vagyok – tette aztán hozzá illedelmesen.

- Nyúl? Örvendek. – felelte a másik udvariasan. – Én szarvas vagyok. Legalábbis… azt hiszem. Vagyis… szinte biztos vagyok benne. Végül is itt a szép agancsom, látod? Ilyen csak a szarvasoknak van.

- Azt hittem, szarv – jegyezte meg Pali, szégyenlősen a földet bámulva.

- Igazán? – kérdezte a szarvas csodálkozva.

- Igen. És nagyon megijedtem. Tudod, még sosem láttam szarvast. Azt hittem, valami szörnyeteg vagy, és meg akarsz enni.

- Aha. Nem hinném. Azt hiszem, a szarvasok egyáltalán nem esznek nyulat – mondta eltűnődve a szarvas.

- Legalábbis – tette hozzá -, nekem most semmi kedvem, hogy bekapjalak. Bár… később talán, ha majd éhes leszek…

Nyúl Pali sietve visszamászott a csipkebokor alá.

- Vicceltem – igyekezett megnyugtatni a szarvas – vicc volt, tudod, haha.

- Nevettem is – morogta Pali, kikászálódva a bokor alól.

Kicsit hallgattak.

- Hogy lehet az, hogy nem emlékszel a nevedre? – morfondírozott aztán Nyúl Pali hangosan.

- Én nem csodálkozom – szólalt meg felettük egy bükkfa ágán Mókus Rézi. – Magam is nagyon feledékeny vagyok.

- Az igaz – bólogatott Pali.

- És hogy kerültél ide? – firtatta Mókus Rézi, lejjebb ereszkedve a bükkfán.

- Nem is tudom – válaszolta a szarvas. – Azt hiszem, valamibe beütöttem a fejem. És most nem emlékszem semmire.

- De valahogy… úgy rémlik… mintha… onnan… - tette hozzá bizonytalanul, az égre bámulva.

- Neeem hinném – rázta meg a fejét határozottan Mókus Rézi. – Nem vagy te madár, nem igaz? Bár… a barátom, a denevér sem madár, mégis repül.

Fürkésző tekintettel végigmérte a szarvast. Aztán ismét megrázta a fejét.

- Túl nagy vagy – szögezte le határozottan. – A denevér sokkal kisebb.

- Rólam beszéltek? – libbent közéjük puhán a denevér.

- Szia, Vlad. Éppen azt mondtam ennek a szarvasnak, nem hiszem, hogy ő ott fent repkedett volna – felelte Mókus Rézi, az égre mutogatva. Aztán elhalt a hangja. Néma csöndben nézte a többiekkel együtt, amint két lángcsóva keresztülhasít az égbolton, és lehull a közelükben.

- Mmmmi volt ez – kérdezte Nyúl Pali, a csipkebokor közelébe húzódva.

- Talán hullócsillag – mondta a mókus.

- Nem gondolnám – jegyezte meg Vlad. – Én legalábbis még sosem láttam olyan hullócsillagot, amelyik végig kiabál, hogy „Jajajajaj”.

A közeli galagonyabokorból nyögdécselés hallatszott, aztán megszólalt egy aggódó hang.

- Jól vagy, Táncos?

- Jól, jól – felelt rá valaki -, csak beakadt a lábam abba a magas fenyőbe. Öcsém! Ezt nevezem kemény landolásnak.

Azzal ismét felnyögött.

- Táncos? – kérdezte tétován a szarvas.

Megzörrent a galagonyabokor, és az ágak közül hirtelen előbukkant egy szarvas feje. Aztán még egy.

- Rudolf! Mióta keresünk már! Még jó, hogy Villám onnan fentről meglátta az orrod.

Mindenki Rudolf orrára meredt. Az jól látható vörös fénnyel izzott az esti szürkületben.

- Eláll a szavam! – kiáltott fel Mókus Rézi. – Ilyet sem láttam még!

- Tudod, milyen jól jön ez a Télapónak, amikor ködös az idő? – fordult hozzá Villám.

- A Télapónak? – ámult Nyúl Pali. – Hogyhogy?

- Mi a Télapó szarvasai vagyunk – felelte Táncos. – Mi húzzuk a szánt. Látod, milyen erős vagyok?

Azzal pózba állt, és megtáncoltatta a vállán az izmokat.

- Táncos, ne bomolj! – korholta Villám.

- Jól van, na – motyogta a másik.

- És ő is a Télapó szarvasa? – mutatott a sombokorban jámboran álldogáló szarvasra Nyúl Pali.

- Persze – rikkantotta Táncos. - Ő Rudolf. Ő megy a fogat élén.

- De hát, akkor hogy került ide hozzánk?

- Az úgy volt – magyarázta Villám -, amikor legutóbb kerültünk egyet, hogy kipróbáljuk az új szánt, ez a kelekótya beütötte a fejét a Göncöl-szekér rúdjába, és leesett.

- Igen, igen! Már emlékszem – szólalt meg izgatottan Rudolf. – Van is egy nagy dudor a fejemen.

- De azért jól vagy? Tudsz repülni? – kérdezte aggódva Villám.

- A Télapó már nagyon vár – tette hozzá Táncos.

- Mehetünk – jelentette ki Rudolf. – Siessünk.

Kicsit nekifutott, aztán Táncos meg Villám nyomában felhussant a levegőbe. Onnan kiabált vissza:

- Majd eljövünk a Télapóval. Hozunk ajándékot nektek. Tegyétek ki a cipőtöket.

- De előbb tisztítsátok ki! – tette hozzá Táncos nevetve.

Döme, a kis százlábú, aki éppen fociedzésről ballagott haza a bokrok alján, felkapta a fejét, és keservesen felnyögött.

- Az összes cipőmet kitisztítsam? – kérdezte panaszosan.

De Rudolf ezt már nem hallotta, ő már messze járt. Boldogan repült hazafelé a barátaival.

VÉGE

A beteg bőregér

- Hulllaszillva… affárrrólll!

A Muslinca fivérek hangos énekszóval igyekeztek hazafelé a szőlődombról. Kicsit késésben voltak, ezért úgy döntöttek, rövidítenek az erdőn át. Már a tisztás közelében jártak, amikor Alfonz, a legidősebb hátra fordult a testvéreihez, és a nótázást egy pillanatra abbahagyva, elégedetten kijelentette:

- Ugye, mondtam, hogy erre rövidebb lesz. Na, ugye. Okos vagyok.

Bólintott, aztán nagy lendülettel előre lépett. És azzal a nagy lendülettel bele is ütközött valami ruganyos anyagba, amiről rögtön visszapattant.

- Úhha – mondta, amint nagy sebességgel repült a fivérei karjába, leverve őket a lábukról. A három egymásba gabalyodott muslinca percekig próbált feltápászkodni a fűből, mire végül sikerült nekik. A legidősebb értetlenül nézett körül.

- Mi a csuda volt ez a… - kezdte, aztán nagyot sikkantott, és hátra szökkent, ismét lekaszálva éppen feltápászkodó fivéreit – Jajjj!

Parázsló szempár meredt rá egy hanyagul ledobott bőrkupac tetejéről.

- Neee gyertek közelebb – mondta Alfonz a testvéreinek, hátra nyújtott kezével visszatartva őket. – Valami szörnyeteg van itt.

- Szörnyeteg, aki mondja – válaszolt sértődötten, rekedt hangon a bőrkupac. Kicsit megrázta magát, és kiterjesztett két hatalmas szárnyat. A muslincák rémülten hátrahőköltek. A szörny egy kicsit nekirugaszkodott, majd bizonytalanul meg-meginogva felkapaszkodott egy alacsonyabb ágra.

A muslinca fivérek tátott szájjal bámultak rá.

- Öööö… - szólalt meg Tivadar, a legfiatalabb óvatosan –, ti is úgy látjátok, hogy fordítva van?

- Hááát… - Alfonz derékban meghajolva, alulról fölfelé méregette a fura alakot. – Igen. Fordítva van, bizony.

Felegyenesedett, és kezével izgatottan hadonászva kezdett mutogatni az ismeretlennek.

- Fordulj meg gyorsan – mondta. - Gyorsan, gyorsan! Így a fejedbe száll a vér.

- Igen, igen – helyeseltek szaporán bólogatva a testvérei.

- Khh, khhh – rázta meg a kínos köhögés az idegent. – Hát ti kifélék vagytok, hogy még azt sem tudjátok, a denevérek mindig fejjel lefelé lógnak? Csak én nagyon elgyengültem, és leestem a fűbe. Beteg vagyok. Khhh, khh.

- Denevér? Hogy denevér? – kérdezte Alfonz, és óvatosan egy levél mögé húzódott. Aztán intett a testvéreinek is. – Izé… nem szoktak a denevérek… hogy is mondjam… muslincákat enni?

- Lehetséges – legyintett a denevér. – De én kizárólag gyümölcsöt eszem. Tudjátok, vegetáriánus vagyok.

- Aaaaz jóóóó – bólogatott lelkesen Tivadar. Aztán tétován megkérdezte – Mi is az?

A harmadik muslinca fivér kikukucskált a levél mögül.

- És… beteg vagy? Beteg szegény – fordult a fivéreihez.

- Amikor mi betegek vagyunk, mindig csipkebogyót kapunk a drága mamától – mondta Tivadar.

- Azt hiszem – jegyezte meg az orrát lógatva Alfonz -, most nem azt fogunk kapni.

Nagy sóhajjal tette hozzá:

- Haragudni fog a szilva miatt.

- Sokszor megmondta, hogy ne együnk erjedt gyümölcsöt - magyarázta Tivadar a denevérnek. – Haj, haj. Lesz nemulass.

A három muslinca gyászos képpel meredt maga elé.

Aztán Alfonz összeszedte magát.

- Neked nincs itt a mamád?

A denevér a fejét ingatta:

- Az én családom messze lakik.
- Akkor ki fog meggyógyítani?

- Hát, nem tudom - felelte a denevér, és nagyot tüsszentett. Aztán felcsillant a tekintete - Van itt egy barátom. Mókus Rézi. Ismeritek?

- Miazzz hoggy! – rikkantotta Tivadar – Mókus Rézi. Ismerjük ám, ismerjük.

A két fivére élénken bólogatott.

- Rólam beszéltek? – dugta ki a fejét Mókus Rézi egy közeli fa lombjából. – Mi…

Ekkor meglátta a denevért.

- Vlad, te vagy az? Mi van veled? – kérdezte aggódva.

- Beteg szegény – felelt az egyik muslinca – Meg kéne gyógyítani.

- Nincs itt a mamája – tette hozzá a másik.

- Ó. – mondta Rézi. Aztán a denevérhez fordult. – El tudsz jönni az odúmig?

- El, el, khh, khh. Mehetünk.

Elindult a csapat a magas bükkfa felé. Elől ment Rézi, mutatva az utat. Lassan haladt, és meg-megállt, hogy bevárja a beteg bőregeret. Vlad nehézkesen lódult fáról fára, próbált lépést tartani Rézivel. Körülötte ott köröztek a muslincák, és hangosan buzdították.

- Csak ügyesen. Kapd el azt az ágat. Naaa, csak bátran! Jaj, mellényúltál. Nem baj, mássz fel megint.

És időnként énekeltek is egy kicsit.
- Hullaszilva affáróóól...

Végül megérkeztek. Rézi betuszkolta a denevért az odúba, és a nyomukban izgatottan bezúdultak a zizegő muslincák is.

- Így, most legalább melegben vagy - mondta Rézi elégedetten a denevérnek - De most aztán mit is kezdjek veled?

- Amikor mi betegek vagyunk, mindig csipkebogyót kapunk a mamánktól – jegyezte meg Tivadar, mire a testvérei lelkesen helyeseltek.
- Igen, igen. A csipkebogyó csodaszer, a mama mondta. 

- Ez jó ötlet - biccentett Rézi - Szedek neki. Van itt a közelben egy bokor.

Aztán elgondolkodott.

- Egy kis méz is jól jönne Vladnak. Attól biztos meggyógyulna. El tudnátok menni Méhecskéhez?

- Hááát hogyne. Peersze. Méééhecskéhez? Máááris megyünk. Már ott is vagyunkkk.

A három muslinca még zsizsegett egy darabig, aztán nagy zümmögéssel elindultak a méhkas felé. Rézi pedig ment a csipkebogyóért.

Gyorsan teltek a napok. Vlad hamarosan jobban lett a gondos ápolástól, és már egy-egy rövid utat is tett a bükkfa körül. Egy alkalommal meghallotta, ahogy nagy énekszóval közelednek a muslincák, akik minden nap lelkiismeretesen meglátogatták. Vlad kajánul elmosolyodott. Elbújt egy lombos ág mögé, és amikor odaértek a fivérek, kitárt szárnyakkal eléjük ugrott.

- Húúú-húúú-húúú – kiáltotta.

A három muslincának torkán akadt az énekszó. Megpróbáltak elbújni egymás mögé, és közben nagyon rémült arcot vágtak.

Vlad vidáman felnevetett.

- Csak vicceltem – mondta - nem bántlak benneteket.
De a muslincák még mindig ijedt képpel kukucskáltak a falevelek mögül.
Aztán Alfonz előbújt.

- Hú, de jó vicc volt – mondta - Húúú-húúú-húúú de jó.
Mérgesen dohogott egy darabig, Vlad meg kicsit megszeppenve hallgatta. Nem gondolta, hogy ilyen rosszul sül el a tréfa. 

Végül Alfonz intett a testvéreinek, hogy előbújhatnak. Majd Vladhoz fordult:

- Úgy látom, meggyógyultál, Batman. Többet már nem kell látogatnunk.
- Batman, Batman - visszhangozták a fivérei, akik közben szintén előszivárogtak,  és vigyorogva körülállták a denevért.

- Azért még jöhettek, ha már nem is vagyok beteg - válaszolta Vlad. Aztán nevetve kitárta a szárnyát. - Na, megyünk egy kört? Ki akarja kipróbálni a Batmobilt?
- Batmobil, megyünk a Batmobillal - nevetgéltek a muslincák. 
Élénken lökdösődve felkapaszkodtak a denevérre, Vlad pedig nekirugaszkodott, óvatosan megsuhogtatta a szárnyát, és már suhant is az ágak között a Batmobil.

VÉGE

A mosómedve vadalmája

 A mosómedve nagyot nyújtózott.

- Úgy látszik, ma már nem jönnek többen – gondolta.

Kigázolt a patakból, és felkapaszkodott a partra. Szemét a tenyerével árnyékolva körülnézett, de senkit sem látott a közelben.

Komótosan kifacsarta a bundáját, aztán elégedetten szusszanva hanyatt vetette magát a puha fűben. 

- Jó kis nap volt – mondta magában, és behunyta a szemét.

Először kimosta Mókus Rézi szép zöld mohaszőnyegét, miközben Rézi aggodalmaskodva toporgott mellette.

- Vigyázz rá nagyon, Misi – mondogatta –, anyai örökség.

A mosómedve nem sértődött meg.

- Vigyázok, ne aggódj – felelte elnéző mosollyal, és fürgén mosta tovább.

A szőnyeg szép tiszta lett. Rézi boldogan felszaladt vele a bükkfa törzsén az odújába, és onnan integetett vissza.

- Köszönöm, Misi.

Misi épp csak szusszant egyet, amikor megjelent a patak partján Vaddisznóné, maga előtt terelgetve Napóleont, a csíkos kis vadmalacot.

- Mosó Misi, légy szíves, csutakold le Napóleont – kérte. - Évzáróra megyünk az iskolába, de ez a gyerek már megint meghempergett minden pocsolyában a környéken.

- Ejnye, Napóleon – vigyorgott rá Misi. - Na, gyere. Megnézzük, ki lakik a sár alatt.

Azzal alaposan lecsutakolta a kézzel-lábbal tiltakozó, torkaszakadtából visító malacot. A nagy visításra összeszaladtak a tisztás lakói.

- Nocsak, hát itt mi folyik? – kérdezte Zsombor, az öreg teknős, akit jóízű szendergéséből ébresztett a nagy purparlé.

- Hát, itt a patak vize folyik –, felelte tudálékosan Antonió, a kaméleon. - méghozzá, úgy látom, jó sárosan.

– Mi az? Mit nevettek? – tette hozzá aztán kissé sértődötten, de barátai, a cickány meg a sikló csak tovább vihogtak.

- Végeztünk – engedte el végül Mosó Misi Napóleont. – Mehetsz az évzáróra.

- Nézzenek oda – jegyezte meg a szarka -, milyen jó kiállású kislegény ez a Napóleon, ha éppen nem nyakig szutykos. Ööö… nem akartam megbántani, Vaddisznóné.

Az csak legyintett.

- Ezt mondom neki én is. Na, mehetünk, te pernahajder. Köszönöm, Misi.

Ment a dolgára a tisztás népe is lassan. De Misi most sem sokat pihenhetett, mert betoppant Sün Samu, egy jókora vargánya gombával, amit az avar alól húzott ki a tölgyerdőben.

- Azannya, Samu! – kiáltott fel Mosó Misi. – Rég láttam már ilyen méretes gombát.

- Jó nagy, mi? – felelte büszkén Samu. – Jó nehéz is. De most már hazaviszem valahogyan. Megmosnád nekem?

- Persze. Milyen jó illata van. Legközelebb én is elmegyek veled, ha gombászni mégy.

- Az jó lesz. Társaságban vidámabb – bólogatott Samu. – Na, végeztél? Akkor megyek is. Köszönöm, Misi.

Hátára vette a gombát, és nagyokat szusszanva elballagott hazafelé .

- Tényleg jó kis nap volt – mosolyodott el Misi a fűben fekve, és ismét nagyot nyújtózott. A keze egyszer csak megakadt valami gömbölyű dologban. A vadalma volt, amit Vaddisznónétól kapott. Már el is felejtette.

- Gyorsan megmosom, aztán meguzsonnázok – szökkent talpra Misi.

Leballagott a patak partjára, belegázolt a vízbe, és alaposan megdörgölte a zöld kis gömböt. Aztán körbe forgatta, hogy megmossa a másik oldalát is.

- Így ni – mondta végül, és már indult volna a partra, amikor a szaladó patak kikapta a kezéből a vadalmát, és magával sodorta. Misi tátott szájjal nézett utána.

- De ezt már nem hagyom – gondolta mérgesen. – Utána megyek.

Elindult ügetve a patak partján az uzsonnája után.

A vadalma közben föl-le bukdácsolva vidáman utazott a víz tetején.

A kanyaron túl Pisztráng Petra a szinkronúszó versenyre készült éppen két testvérével. Kecsesen forgolódtak a vízben, aztán egyszerre a magasba szökkentek a habokból. Vagyis Petra még éppen csak kidugta az orrát, amikor valami nagy zöld dolog fejbe vágta. Rémülten bújt vissza a víz alá, és csak óvatosan mert kikukucskálni.

- Kapd el, Petra! – kiáltotta neki a parton loholó Misi. - Ott szökik az uzsonnám!

- Mi van? – kiáltott vissza értetlenül a hal. De Misi már messze járt. Pisztráng Petra vállat vont, aztán intett a testvéreinek, és kezdték elölről a figurát.

Kicsit lejjebb, a nádas mellett Réce Karola tartott úszóleckét a kicsinyeinek. Előttük úszott kényelmes tempóban, a kiskacsák pedig hosszú sorban, csivitelve követték.

- Háp – háp – bíztatta őket.

– Háp – háááát ez meg mi volt? – kérdezte elkerekedő szemmel, amint valami zöld gömb veszélyes közelségben, nagy sebességgel elhúzott mellettük. Gyorsan a fűzfa lelógó ágaihoz terelte a kiskacsákat, és a szárnya alá gyűjtötte őket.

- Ne féljetek, drágáim – mondta a megszeppenten hallgató aprónépnek, és harciasan felborzolta a tollát - a mami megvéd.

A vadalma pedig utazott tovább. Míg csak meg nem akadt az egyik kanyarban az öreg nyárfa vízbe lógó gyökerében.

- Hohó! Hát itt vagy! – rikkantotta boldogan Mosó Misi, aki közben utolérte a szökevény uzsonnáját. Kihalászta a vízből, és jóízűen megette.

- Na – mondta. – Nem fogott ki rajtam.

Aztán a fejét vakarva körülnézett.

- Ajjaj. Hát ez jó kis séta lesz hazáig.

Sóhajtott, egy kicsit téblábolt még, aztán legyintett, és kocogva elindult hazafelé.

VÉGE

Katica és Futrinka

A két szarvasbogár az óvoda felé ballagott.

- Gyerünk öcsi – nógatta a nagyfiú az álmosan botorkáló kisebbet -, elkések az iskolából.

A kicsi egy ideig igyekezett lépést tartani, aztán megint lemaradozott. A bátyja sóhajtott, felpillantott a napra, mennyi idő lehet, aztán lassított egy kicsit.

- Mi újság az oviban? – kérdezte az öccsét.

A kicsi ránézett, és felragyogott az arca.

- Van egy lány… - mondta fülig érő szájjal.

A nagy hökkenten megállt. Aztán elmosolyodott. Eszébe jutott, amikor ő volt óvodás. Hát persze. Egy lány.

- A katica? – kérdezte, mert mintha mesélt volna valamit az öccse egy katicáról.

- Nem. A katica már nem a barátom – jelentette ki határozottan Öcsi, és elkomorodott.

- Ó.

Kis hallgatás után megkérdezte a nagy.

- Mi történt?

- Tudod, volt az a futóverseny. Amikor elestem. A térdem is lehorzsoltam, nézd.

Mutatta a horzsolást. A bátyja hümmögve szemlélte egy darabig.

- Hű, ez aztán komoly – mondta.

- Ugye? – kérdezte büszkén a kicsi.

Ballagtak tovább.

- És aztán? - kérdezte egy idő múlva a nagyfiú.

- Szóval, a katica kinevetett.

- Aha. Hát ez nem volt szép tőle.

- Nem.

Hallgattak.

- És akkor odajött ez a lány – folytatta a kicsi. - Tudod, a futrinka.

- A futrinka? – fékezett le hirtelen a nagy.

- Igen. És megkérdezte, fáj-e. És nem nevetett.

- De hát, a futrinka… Hát ő…

- Igen?

- De hát ő... hát... fekete…

- Ugye? Ugye, milyen gyönyörű, fényes fekete a szárnya? – kérdezte ragyogó arccal a kicsi.

- De… - nyögte kínban a bátyja – de hát ő… ő... nem olyan, mint mi…

- Persze, hogy nem olyan. Hát mi szarvasbogarak vagyunk – nézett Öcsi értetlenül a bátyjára, és megcsóválta a fejét. Ezek a nagyok olyan furák néha, gondolta. – A katica sem olyan, mint mi vagyunk, nem igaz?

- Deeee… nem tetszik jobban a katica? – nyelt nagyot a bátyja. – A katica mégis csak…

- A katica mégis csak kinevetett. Nem neveted ki a barátodat, nem igaz?

- De igen. Csak hát a futrinka…

- A futrinka sokkal kedvesebb. Ő a barátom. Nézd, ott is van. Látod?

A nagyfiú felnézett. Épp akkor ért az óvoda kapujába a futrinka. Csak úgy ragyogott a fényes fekete szárnya, ahogy a sok kistestvérét terelgette befelé. Amikor meglátta Öcsit, felragyogott a szeme, és odafutott hozzá.

- Fáj még a lábad? – kérdezte aggódva.

- Egy kicsit – felelte Öcsi, és bicegni kezdett.

- Gyere, támaszkodj rám – mondta neki a futrinka. – Segítek.

Azzal elindultak befelé. A kapuban Öcsi megfordult, és intett a bátyjának.

A nagyobbik szarvasbogár nézett utánuk, és szégyellte magát. Arra gondolt, mennyivel okosabb nála az öccse. Aztán megfordult, és elindult az iskola felé.