Az Ásító Sárkányok völgye - Hetedik fejezet

7.

Másnap Olga finom reggelivel várta őket a nagy diófa alatt. Vidám piros kockás abroszt terített a régi malomkőből készült asztalra, amelyet megrakott minden finomsággal. Házi lekvár, kecsketej, hamvas barack kellette magát a kockás abroszon.

- Még a kenyeret is magam sütöm – jelentette ki büszkén Olga. – Igaz, géppel, amit az unokaöcsémtől kaptam karácsonyra.

Reggeli közben András elmesélte a kékhajú hölgynek, hová igyekeznek. Olga érdeklődéssel hallgatta.

- Hát, legények, ez nem lesz könnyű – mondta aztán. – Nem lehetetlen persze, de kemény dió.

Fürkésző tekintettel végigmérte őket. Aztán elmosolyodott, és bólintott.

- Szerintem megcsináljátok – mondta.

Aztán elgondolkodott.

- És mi a szándékotok a tandemmel? – kérdezte. - Ott a dombon túl kezdődik az áthatolhatatlan sűrű erdő. Azon át nem vezet út. Kerékpárral lehetetlen átkelni rajta.

- Hűha! – kiáltott fel András a fejét vakarva. – Hallod, Ábris? Erre nem is gondoltam. Felséges atyád kiátkoz minket, ha valami baja lesz a szeretett tandemének.

Olgához fordult, és megkérdezte:

- Nem hagyhatnánk itt a pajtában esetleg?

- A pajtában nem, mert Mici kecske lerágna róla mindent. Borzasztó egy falánk jószág. Semmi sincs biztonságban tőle. De a kerti fészerben jó helyen lesz.

- Megyek – mondta Ábris –, beviszem.

Felugrott, és eltűnt a ház sarka mögött. Biztonságba helyezte a tandemet, aztán visszament a pajtába, és felmászott a szénapadlásra a csomagokért. Amint felmálházva hátrafelé araszolt lefelé a létrán, érezte, hogy valaki megrángatja a hátizsákját.

- Hó, hóóó, mi történik? Ki az?  – kiáltotta, de már ki is csúszott a lába alól a létrafok, és fenékre huppant a létra tövében.

A nyakát tekergetve hátranézett a tömött hátizsák fölött, és látta, hogy Mici kecske nagy élvezettel rágja a málhán lógó baseball sapka ellenzőjét.

- Hagyod abba? Mici, fúúúj! – förmedt rá Ábris, és megpróbálta kirángatni kedvenc fejfedőjét az állat szájából. Végül sikerült, de a sapka ellenzője addigra már igen csak csipkés lett. Dohogva csapta a fejére, és visszaballagott a diófa alá.

András ránézett, és a torkán akadt a falat. Olga pedig összecsapta a kezét.

- Csak nem a kecske volt az?

- De igen – felelte sötéten Ábris. – Kicsipkézte.

Mérgesen hátrafordította az ellenzőt a tarkójára. Aztán szélesen elvigyorodott.

András sem tudta tovább visszatartani a nevetését, Ábris hátát veregetve hahotázott. Olga csilingelve kacagott. Végül Lulu is rikácsolni kezdett a kalitkában, fokozva a hangzavart.

Aztán lassan elkomolyodtak.

- Ideje indulnunk – jelentette ki András.

Búcsút vettek Olgától, és gyalogosan elindultak a domb felé, amely mögött várta őket az áthatolhatatlan sűrű erdő.

Magasan járt már a Nap, amire átkeltek a dombon, és elérték az erdő szélét.

- Hát, öcskös, lesz, ami lesz. – mondta elszántan András. – Vágjunk bele.

Beléptek a fák közé. Eleinte itt - ott még kivehető volt valami keskeny ösvény, amelyen óvatosan haladtak előre. A sudár fák koronája összezárult a magasban, kizárva a napfényt, és kékes félhomályba borítva az erdőt. Szinte tapintható volt körülöttük a csend.

- Elég ijesztő – suttogta Ábris, és András csak bólintott. Neki is elszorult kissé a torka.

Egyre sűrűbb lett az aljnövényzet, és egy kanyar után teljesen eltűnt az ösvény.

- Most merre menjünk tovább? – kérdezte tanácstalanul Ábris.

Körülnéztek. Minden oldalról ugyanolyan sűrű bokrok vették őket körül.

- Mit mond a GPS?

András bekapcsolta a kis készüléket, de rögtön látta, hogy nincs elég térerő a fák között. Azért reménykedve megnyomott a doboz oldalán egy gombot, mire ízes tájszólással megszólalt egy idősebb férfihang.

- Hát, ecsém, nékem osztán fogalmam sincs, merre járunk.

Aztán már csak valami recsegés hallatszott.

- Hát ezzel nem sokra mentünk – morogta András. – Szerintem itt az ideje, hogy kipróbáljuk a farkas sípját.

Kotorászni kezdett a zsebében.

- Na, hol van már? Ábris, nem emlékszel, hová tettem?

- Várj csak! – kiáltott fel Ábris - Nem zsebre tetted, hanem felakasztottad a nyakadba, a vaddisznó agyar mellé. Nézd csak meg.

András kihúzta az inge alól a bőrszíjat, és tényleg ott lógott rajta a síp. A legény kissé megköszörülte a torkát.

- Hát, lássuk – mondta.

Azzal megfújta a sípot. Az éles hang kísértetiesen hasított az erdő csendjébe. Izgatottan vártak, de nem történt semmi.

- Fújd meg újra – sürgette Ábris a sógorát.

András hosszasan belefújt a sípba.

- Jövök már, jövök, jaj, de sürgős – szólalt meg egy ingerült hang a bokrok mögött, és egyszer csak előttük termett egy karcsú rókalány.

A két legénynek tátva maradt a szája.

- Mit bámultok? – kérdezte bosszúsan a róka, és végigsimított kissé összeborzolódott bundáján. – Ti hívtatok, nem?

- De, de. Csak a farkas azt mondta, a nemzetségéből valaki…

- És?

- Hát… azt gondoltuk, egy farkas…

- Beházasodtam. Na és? A farkasok most egyébként mind elfoglaltak. Én jöttem, punktum. Miért hívtatok?

- Át akarunk kelni az erdőn, hogy eljussunk a Meserétre – felelte Ábris lassan felocsúdva. – Át tudsz minket vezetni itt?

A róka csúfondárosan ránézett.

- Itt? Tényleg itt akartok átmenni? Azt akarjátok, hogy a tüskés bokrok megszaggassanak?

Kényeskedve megrázkódott.

- Még csak az kéne a frissen fésült bundámnak.

András nem hitt a fülének.

- De hát a farkas azt mondta…

- Nyugi – intette le a róka. – Ne aggódj. Átvezetlek benneteket, de nem itt. Tudok egy sokkal jobb utat. Gyertek utánam.

A róka nyomában megkerültek egy pár bokrot, és egyszer csak feltárult előttük egy jókora üreg. A rókalány egyenesen ide tartott. Hátrapillantott a legényekre, és sürgetően mondta:

- Gyertek már, erre. Nem érek rá egész nap.

András és Ábris óvatosan beléptek a nyomában a sötétbe. Amint András felkattintotta a zseblámpáját, mindkettőjüknek szinte hallhatóan elakadt a lélegzete. Ilyen csodát még nem láttak. Csillámló falak között sétáltak, mintha jégpalotában jártak volna.

- Ez valamikor sóbánya volt – szólt hátra a válla fölött a róka, amint előttük szaladt. – De már nem használják. Átvezet az egész erdő alatt.

Elértek egy helyre, ahol több felé ágazott az út.

- Nézzétek meg jól a falakat – utasította őket a róka. – Az egyik folyosó bejáratánál három vonást hagytam.

- Le is tört a körmöm – tette hozzá szemrehányóan. A fiúk figyelmesen megvizsgálták a falak tövét, és végül megtalálták a róka jelzését.

- Itt a három vonal – jelentette Ábris.

– Akkor azon a folyosón megyünk tovább – mutatta a rókalány.

 Ahogy haladtak tovább, az egyik helyen főnixmadár képe volt a falon a kősóba vésve.

- Gyönyörű, ugye? Ez volt a bánya jelképe – pillantott hátra a róka. – Mivel egyszer leégett az egész, de aztán újra felépítették. Tudjátok, régen fából faragott szobrok voltak a földalatti kápolnában. Azok közül kapott lángra az egyik.

Fürgén szaladt tovább.

- A következő elágazásnál balra fordulunk– intett a farkával.

András és Ábris az ámulattól némán haladtak végig a folyosókon. Mindegyik szakasz valami újabb szépséggel szolgált. Láttak csodálatos, smaragdzöld vizű tavat, mesébe illő, különleges formájú sókristályokat, sőt, még kősóból kifaragott szobrokat is a bánya egykori kápolnájában.

- Apám, ez király – nyögte Ábris újra és újra, András pedig csak szótlanul bólintott.

Vagy két órája járták már a földalatti labirintust, amikor észrevették, hogy egyre világosabb lesz körülöttük. Végül megpillantották a folyosó végén a napfényt.

Egy szép kis falu közelében értek fel a napvilágra. Amint hátra fordultak, fenyegetően magasodott mögöttük az áthatolhatatlan sűrű erdő.

- Azta, de szép volt! – szusszant Ábris.

– Megcsináltuk – tette hozzá fülig érő szájjal.

A róka a körmeit nézegette, és nagyot ásított.

- Na, innen már nem tudtok eltévedni – mondta. – Ott a falu szélén, a kovácsnál megszállhattok. Látjátok azt a piros tetős házat? Az az övé. Én megyek is. Viszlát.

És mire megköszönhették volna a segítségét, már el is tűnt a fák között.

Nem szeretném elkiabálni...

... de a tervek szerint idén karácsonyra megjelenik a meséimből az első válogatás, Elrabolták a siklót címmel. :)

Az Ásító Sárkányok völgye - Hatodik fejezet

Reggel madárdalra ébredtek. Összeszedelőzködtek, és nekivágtak az erdőn át kanyargó keskeny földútnak. Színes madarak rebbentek fel előttük az út menti fákról, és sok kíváncsi szempár figyelte őket a bokrok alól. Épp egy kis tisztáson kerekeztek át, amikor András széles karmozdulattal intett balra.

- Nézd csak Ábris, mi a csuda az?

Egy magas nyárfa csúcsán cifra kalitka himbálózott.

- Hogy kerülhetett az oda?

Ábris csak morcosan vállat vont. Nem volt beszédes kedve. Fáradt volt és éhes. Nem bánta volna, ha megállnak végre pihenni.

Amint kiértek a fák közül, az erdő szélén megpillantottak egy díszes kis babaházat. Aztán, ahogy közelebb értek, látták, hogy igazi ház az, de olyan kecses, olyan aprócska, hogy babaházra emlékeztetett. A fala hófehér volt, a teteje pedig a kék összes árnyalatában ragyogó kerámia cseréppel volt fedve.

A babaház előtt egy kék hajú, törékeny, idős hölgy álldogált, hosszú, levendulakék ruhában. Csipkés zsebkendőjével a szemét törölgette, és reménytelenül hajtogatta:

- Lulu, Lulukám, merre vagy?

András és Ábris illendően köszöntek, aztán megkérdezték tőle, miért sírdogál.

- Elveszett az én Lulukám – felelte a hölgy. – Az én kedves társam. Mi lesz most velem?

Hamarosan kiderült, hogy Lulu egy szép zöld színű hullámos papagáj, akit fióka kora óta a kék hajú hölgy nevelt.

- És hogy veszett el? – kérdezte Ábris. – Megszökött?

- Ó nem, - mosolygott a hölgy, akit Olgának hívtak -, az én Lulukám sosem tenne olyat. Két nappal ezelőtt itt üldögélt a szép kalitkájában velem, a diófa árnyékában, amikor hirtelen forgószél támadt, felkapta a kalitkát, és Luluval együtt elragadta. Az erdő felé vitte. Szegény Lulut azóta sem láttam. Próbáltam keresni a környéken, de hiába. Csak reménykedem, hogy hazatalál.

Azzal ismét eleredtek a könnyei.

A két legény együtt érzően hümmögött. Aztán Ábris egyszer csak felkiáltott.

- András! Emlékszel arra a kalitkára?

Izgatottan Olgához fordult.

- Milyen volt Lulu kalitkája?

- Égszínkék, szép cirádás. Leveles indákkal volt díszítve. Antik darab. Szeretem a régi tárgyakat – tette hozzá.

András elgondolkodva bólintott.

- Lehet, hogy igazad van, Ábris. Mintha pont ilyen lett volna az a kalitka ott a fán. És nincs is túl messze innen. Odáig elrepíthette a szél.

Olga reménykedve figyelt.

- Esetleg elvihetjük oda – jelentette ki András, bizonytalanul pillantva a törékeny idős hölgyre. – Ööö… csinálhatunk valami ülés félét itt elől a vázon.

- Ó, nem – mosolyodott el Olga bájosan. – Annál sokkal jobbat tudok.

A szájába vette a két ujját, és éleset füttyentett. A ház sarka mögül előkocogott egy fehér szamár. Viharvert szalmakalap volt kissé csálén a fejébe csapva.

- Ő Berta – mutatta be Olga a szamarat az elképedt legényeknek. – Általában vele utazom.

- Kényelmesebb, mint a kerékpár váza – tette hozzá huncut mosollyal.

Kihozott a házból egy színes takarót, és a szamárra terítette. Aztán egy farönk mellé vezette az állatot, és arról ügyesen felpattant a hátára.

- Fiatal koromban légtornász voltam egy híres cirkuszban – vetette oda mosolyogva az álmélkodó fiúknak. – Sajnos, azóta kissé berozsdásodtam. Mehetünk?

Elindultak. Elől ment András és Ábris a tandemen, mutatva az utat, mögöttük pedig Berta kocogott, a hátán Olgával.

Hamarosan odaértek az erdei tisztáshoz, és meglátták a nyárfa csúcsán himbálódzó kalitkát. Tárva-nyitva állt az ajtaja.

- Ez Lulu kalitkája – mondta Olga örömmel. - Talán ő sem lehet túl messze.

- Le kéne hozni – jegyezte meg András, aztán a sógorához fordult. – Na, Ábris, tudsz-e fára mászni?

- Tudok hát – felelte Ábris sértődötten. – Jobban is, mint te.

Lehúzta a sportcipőjét, feltűrte a farmernadrág szárát, és nekilódult.

- Jó artista lenne belőle – jegyezte meg Olga a fiút figyelve.

- Öööö… azt hiszem, a szülei más pályára szánják – felelte tapintatosan András.

Ábris közben elérte a fa csúcsát.

- Figyelj, András, ledobom – kiáltotta. – Kapd el.

- Jaj-jaj! Össze ne törjön – sopánkodott Olga – Antik darab.

András lehúzta Berta hátáról a színes takarót, és kifeszítette a két karja között.

- Jöhet – mondta. – De nehogy a fejemre dobd, öcskös.

- Vigyázz, megy!

András ügyesen elkapta a kalitkát, és odavitte Olgának.

- Itt van benne a szép kis tükre, meg a csengettyűje is, látjátok? – mutatta nekik Olga. – Ennek nagyon szereti a hangját.

- Vagyis csak szerette – tette hozzá szomorúan.

- Mi volna, ha megráznánk egy kicsit azt a csengőt? – javasolta András. – Hátha Lulu felfigyelne rá.

- Ez nagyszerű ötlet! – kiáltotta örömmel Olga.

Ügyesen kiszedte a kalitkából a csengőt, és párszor megcsendítette.

- Lulukám! Gyere ide drágaságom. Lulu!- hívogatta közben a madarat.

Egyszer csak egy zöld villanást láttak, és már ott is ült egy gyönyörű hullámos papagáj Olga vállán. Szeretettel megcsipkedte a kék hajú hölgy fülét, aztán elmélyülten tollászkodni kezdett.

Olga szinte sírt örömében, és hálálkodott a legényeknek, akik zavartan vigyorogtak.

- Ideje indulni – szólalt meg egyszer csak András. – Hamarosan ránk esteledik.

Amikor hazaértek, Olga finom vacsorát adott nekik, és ragaszkodott hozzá, hogy ott töltsék az éjszakát a pajtában, a szénapadláson.

Amint bevackolták magukat a zizegő szénába, Ábris álmosan megszólalt:

- Ez is jó kis nap volt, igaz? Hogy másztam már a fára – jegyezte meg vigyorogva.

Aztán András válaszát meg sem várva mély álomba merült.

Szőnyegmese 3

Rozi a szőnyegen feküdt a szobája padlóján, és aludni próbált. Feküdhetett volna a szép ágyában is, amire Anyu még napraforgókat is festett, de a délutáni alváshoz Rozi jobban szerette a puha, zöld játszó szőnyeget.

Bár itt sem tudott könnyen elaludni. Pedig nagyon igyekezett, de valahogy nem ment. Nehéz dolog ez a délutáni alvás.

Egy kicsit mocorgott. Orráig húzta a kockás takarót, és kényelmesen elvackolódott alatta. Aztán behunyta a szemét, és várt.

Egyszer csak valami fura hangot hallott. Valami nyekergés félét. Vagy mintha sírdogált volna valaki. Rozi kinyitotta a szemét, és felült a kamilla virágos mezőn. Hallgatózott, vajon honnan jöhet a különös hang.

A közelben görbe vadkörtefa állt. Mintha abból az irányból hallotta volna. Lassan feltápászkodott, és kissé tétován elindult a vadkörtefa felé.

Amikor a fa tövébe ért, bizonytalanul megszólalt:

- Jó napot! Van itt valaki?

De senki sem felelt. Viszont pár pillanat múlva újra megszólalt a nyekergő hang a fa lombjában.

Rozi meglepetten felpillantott. Egy gyanakvó zöld szempár nézett vissza rá.

- Ki az? – kérdezte meghökkenve Rozi. – Miért bujkálsz ott fent?

De választ nem kapott most sem.

Kicsit később viszont előbújt az ágak közül egy háromszög alakú kis arcocska. Egy vörös kismacska méregette bizalmatlanul Rozit a fa lombjából.

- Cica! – kiáltotta Rozi örömmel.

Aztán elfelhősödött a homloka.

- Miért sírsz? – kérdezte aggódva.

A vörös cica fészkelődött, toporgott egy kicsit, majd visszahúzódott a falevelek mögé. Aztán újra kikukkantott, de akkor már fekete volt az arca.

- Hogyhogy? – képedt el Rozi, és meglepetten a hátsójára tottyant. Homlokráncolva bámult fel a cicára. Aztán egyszer csak felragyogott az arca.

- Ketten vagytok! – nevetett boldogan – Két cica!

Úgy is volt. Egyszer csak mozogni kezdtek az ágak, és a fekete kismacska mellett újra megjelent a vörös, keservesen siránkozva. Erre rákezdte a fekete is. A két apró jószág egymáshoz simult az ágon, és panaszosan nyávogtak. Aztán forgolódni kezdtek, topogtak, a mancsukat nyújtogatták lefelé, és közben úgy néztek Rozira, mintha segítséget kérnének tőle.

- Nem tudtok lejönni? – fejtette meg a rejtélyt Rozi.

Odaállt egészen az ág alá, és lábujjhegyen ágaskodva a cicák felé nyújtotta a kezét.

- Gyertek, majd én elkaplak benneteket. Na, gyertek – mondta, bíztatóan intve.

A kis vörös cica mintha hirtelen elszánta volna magát. Óvatosan megfordult, és mellső lábaival erősen kapaszkodva leengedte a hátsóját az ágról. Kis ideig rémülten miákolva lógott a levegőben, aztán sietve visszakapaszkodott az ágra. Megint összebújtak a testvérével, és mindketten Rozit bámulták.

- Sajnos nem tudok felmászni értetek – szólt fel nekik Rozi. – De keresek segítséget.

Tanakodott, merre menjen. Aztán észrevette, hogy a közelben poros gyalogút kanyarog keresztül a réten, úgyhogy arrafelé indult. Épp odaért, amikor egyszer csak vidám énekszót hallott.

- „Felmegy a legény a fára, A meggyfa tetejére…”

A kislány csodálkozva körülnézett. Nagy porfelhő közeledett feléje az ösvényen, annak a közepéből jött az éneklés.

Rozi megállt az út szélén, és várta, hogy a porfelhő odaérjen. Amikor már egészen közel volt hozzá, a kislány látta, hogy egy ütött-kopott piros kerékpár veri fel a port. A kerékpáron hórihorgas, vörös hajú, vidám képű fiatalember ült, festékfoltos fehér overállban. Még a homloka közepére is jutott egy kék festékpötty.

Amikor meglátta az út szélén álldogáló gyereket, lefékezett, még nagyobb porfelhőt kavarva. Köhögve legyezte az arca elől a port, aztán lepattant a kerékpárról, és leguggolt Rozi elé.

- Jó napot, pöttöm – mondta, és kezet nyújtott. – Hát te hogy kerülsz ide? Talán eltévedtél?

- Nem vagyok Pöttöm, hanem Rozi – felelt a kislány. - És te ki vagy?

- Én Tivadar vagyok, a festő. Szobafestő – tette hozzá jelentőségteljesen felemelve az ujját.

- Örvendek - mondta Rozi, és megrázta Tivadar kezét - Én óvodás vagyok.

- Középső csoportos – mondta, és az ujját felemelve a legényre nevetett.

Aztán összevont szemöldökkel megkérdezte tőle.

- Mit csinál egy festő itt a réten?

- Közlekedik – vágta rá nevető szemmel Tivadar. Aztán felpattant, és széles mozdulattal intett arrafelé, amerről jött.

- Ott az erdőben dolgozom. A turista jelzést festem a fákra. Nehogy eltévedjenek a kirándulók.

Rozi komolyan bólintott. Ők is szoktak kirándulni a szüleivel.

- Ezen a héten a kék jelzést festem, látod? – mutatta Tivadar a kerékpár elején fémkosárban lapuló kék és fehér festékes dobozokat.

- Látom – kuncogott Rozi, és a fiatalember homloka közepén virító festékpöttyre mutatott.

Tivadar jókora kockás zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és nekiesett a foltnak.

- Na? – kérdezte kis idő múlva.

Rozi kritikusan megszemlélte az eredményt.

- Már nincs ott – bólintott végül.

Összemosolyogtak. Aztán Tivadar megszólalt.

- Szóval, te mit keresel itt, Rozi?

– Én segítséget keresek. Okvetlenül le kell hoznom a cicákat a fáról. Segítesz nekem?

- Hát persze.

Odaballagtak a vadkörtefához. A két cica izgatottan kezdett dagasztani az ágon, amikor meglátták őket. 

- De szép két kismacska – mosolygott Tivadar – Nekünk is volt mindig cicánk. Sajnos most éppen nincs egy sem.

Odaállt a fa alá, nyújtózkodott egy kicsit, majd ügyesen leemelte a kis vöröset, és odaadta Rozinak. A cica Rozi álla alá bújt, és hangosan dorombolni kezdett.
Tivadar felnyúlt a feketéért.

- Ne butáskodj – dorgálta meg a harcias kis jószágot, aki haragosan fújt, és a keze után kapott, amint érte nyúlt. – Gyere csak, kisöreg.

Óvatosan leemelte az ágról. Aztán ott álltak Rozival a vadkörtefa alatt, egy-egy cicát szorongatva.

- Mi lesz velük? – nézett Rozi Tivadarra a vörös cica feje fölött.

- Van egy ötletem – felelte a legény. - Hazaviszem őket a nagymamámnak. Örülni fog nekik.

- Mikor viszed?

- Most rögtön. Úgyis odamegyek, a nagyi ebédre vár. Palacsintát süt – mondta, és nevetve felemelte az ujját.  

- Milyet?

- Lekvárosat. A kedvencem.

- Nekem is.

Tivadar ismét leguggolt a kislány elé. A fekete cica méltatlankodva tiltakozott.

- Jut neked is. Tarts velem. A nagyi szívesen lát.

- Jó.

Visszaballagtak az útra.

- Pattanj fel a csomagtartóra, Rozi.

- Hova tesszük a cicákat?

- Én ezt a kis feketét belerakom itt elől a zsebembe – mondta Tivadar. Becsúsztatta a mellzsebébe a cicát, hogy csak az orra hegye, meg a két hegyes füle látszott ki.

- Hát a vörös?

- Hohó! Van nekem egy sapkám. Épp jó lesz macskazsáknak.

A festékes dobozok alól előhúzott egy kék csíkos kötött sapkát, és ügyesen belehúzta a kis vörös cicát. Aztán kényelmesen elhelyezte a kerékpár kosarában.

- Megvagy, Rozi? – nézett hátra a válla fölött.

Aztán még egyszer mondta:

- Rozi!

- Rozikám.

A kislány kinyitotta a szemét. Anyu hajolt fölé mosolyogva.

- Hol van Tivadar? És a cicák?

- Tivadart nem ismerek – nevetett Anyu -, de a szomszéd néni Bonifác cicája ott napozik a kerti padon. Kimész hozzá?

- Kimegyek.

Rozi feltápászkodott a játszó szőnyegről, és megfogta Anyu kezét.

- Anyu, szeretnék cicát. Nagyon szeretnék cicát – mondta, és jelentőségteljesen megemelte az ujját.

Aztán nevetve kiszaladt a kertbe Bonifáchoz.